“A 10 kilométerre és a síatlonra készülök a legjobban” – Kónya Ádám sífutóval beszélgettünk

Hogy lesz egy veszprémi fiatalból sífutó? 

Gyerekkoromban a Veszprémi Úszó Klub színeiben úsztam, velük mentem el először sífutótáborba. Nagyon rossz állapotú volt a felszerelésem, az első vagy a második nap után már csak futottam a hóban, mert nem lehetett használni a sífutócipőmet. A sít aligha ott szerettem meg, de a környék szép volt, a telet pedig eleve szerettem. Balatonalmádiban gyerekeskedtem, a Balaton akkoriban rendszeresen befagyott, iskola után pedig rohantunk a jégre. Hatalmas jégkorongmeccsek voltak, sokat korcsolyáztunk. A sportom miatt most is szép teleket élek meg. 

Külföldön. 

Igen. És lehet, hogy Magyarországon az emberek már annyira nem is vonzódnak a télhez, mint régen, hiszen inkább hűvös, mint hideg, ráadásul nyirkos és szürke tud lenni. Ritka az igazán szép, hideg téli nap, amikor annyira lehűl a levegő, hogy frissnek érzed magad tőle. 

Térjünk vissza az említett sítáborhoz.  

Alapszinten megismerkedtem a sífutással, előtte pedig a lesiklással is. A szüleim soha nem jártak síelni, de minket a bátyámmal már kisgyerekként vittek. Szerencsések vagyunk, hogy ez módunkban állt, és hogy telente néha két hetet is havon töltöttünk. Jól ment a lesiklás, oktató is foglalkozott velem. 

Hogy lett ebből mégis sífutás? 

Volt a környezetünkben néhány gyerek, akik elmentek külföldre cserediáknak. Más kultúrában éltek, szinte nulláról megtanultak egy nyelvet, csupa jó élménnyel tértek haza. Tizenhét éves korában a bátyámnak lehetősége volt ugyanígy elmenni Argentínába. Tizenöt éves voltam akkor, és mondták is a szüleim, hogy majd én is mehetek, ha tizenhét leszek, csakhogy engem a spanyol nyelvterület nem vonzott. Az iskolában németet tanultam, és úgy voltam vele, hogy legyen meg egy nyelv biztosan, és csak utána lépjünk tovább. Már akkor tudtam, hogy Ausztriába vagy Németországba szeretnék menni, de azt mondtam a szüleimnek, hogy nem akarok két évet külön lenni a bátyámtól, hanem én is akkor megyek, amikor ő. Abban a programban tizenöt éves gyerekek nem vehettek részt, úgyhogy magánúton kezdtünk szervezkedni, és olyan ismerősök körében puhatolózni, akik sportoltak már Ausztriában. A schladmingi síiskoláról tudtunk, mert egy évvel előtte Schladmingban voltunk síelni, és elmentünk megnézni. Egy németül jól beszélő ismerősünk segítségével felvettük a kapcsolatot az iskolával, és kiderült, hogy elmehetek a felvételire. Lesiklónak sosem képzeltem magam, és nem is kaptam olyan alapokat fiatalon, hogy profi lehessek, a sífutásról viszont úgy gondoltam, hogy talán még nem késtem le róla. Sífutni ugyan nem tudtam, de atletizáltam, és a korosztályomban elég jó futónak számítottam, közép- és hosszútávfutásban az első háromban voltam Magyarországon. 

A felvételin viszont kell, hogy legyen sífutás. Mindenféle képzettség nélkül érkeztél? 

Nem. Az interneten rátaláltam a Bozsik Anna Sífutó Iskolára. Fölhívtuk Annát, elmondtuk, hogy mi a cél, ő pedig azon nyomban benyomott az első táborába. Teltházas tábor volt, a nyújtószobában aludtam egy kanapén. Végük két táborba mentem el, összesen két hetet sífutottam az áprilisi, kétnapos felvételi előtt. A felvételi Ramsau am Dachsteinben volt, és kizárólag a sportokra fókuszált, az iskolai jegyeinket csak be kellett mutatni. Megcsináltam a gyakorlatokat, a 3000 méteres felmérőt toronymagasan megnyertem, sőt felvételi csúcsot futottam, sífutásban viszont technikailag nagyon le voltam maradva a többiektől. Szedett-vedett felszerelésem volt, Annától kaptam kölcsön klasszikus lécet, a skating léceimet pedig egy kölcsönzőből vettük. Megcsináltam a sífutást is, és megkérdezték az edzők, hogy hány napot voltam havon? Mondtam, hogy két hetet, mire visszakérdeztek, hogy idén? Mondtam, hogy nem, egész életemben két hetet. Láttam az arcukon, hogy azt gondolták, hogy ahhoz képest elég jól teljesítettem. 

És közölték, hogy felvettek? 

Nem, de végül szerencsém lett. A felvételi után hazamentünk, de emlékszem, hogy az elköszönéskor az edzők pozitívak voltak. Hetek múlva jött a levél, hogy köszönik a részvételt, de nem sikerült a felvételi. Később írtunk nekik egy e-mailt, hogy köszönjük a levelet, és hogy legyenek szívesek megmondani, hogy mi nem volt elég jó, vagy hogy min múlott a felvételi, illetve tudatosítottuk bennük, hogy a szándék nem múlt el, és ha lehet, akkor mennék. Válaszoltak, leírták, hogy mi volt a baj, és amikor már végleg lemondtam az iskoláról, az élet pedig ment tovább a maga módján, egyszer csak levelet kaptunk. Kiderült, hogy az egyik srác visszamondta, mivel ő biatlonozni akart, de sífutásra vették fel. A sífutás nem érdekelte, én pedig mehettem a helyére. Igent mondtunk, én pedig kiutaztam a későbbi edzőmhöz, Helmut Fuchshoz, aki magához vett pár hétre. Az edzések során a technikai gyakorlatokon volt a hangsúly, és azt is elmondta, hogyan fejlesszem az erőnlétemet. Vékony gyerek voltam, nehezen tömegesíthető, úgyhogy le voltam maradva sok mindenben. Eljött a tanévkezdés, a tanárok és az edzők is segítőkészek voltak, és szépen haladtunk előre.

Elvileg egy évre mentél? 

Ez volt az eredeti terv. Halasztottam egy évet a veszprémi gimnáziumban, év végén pedig azt hittem, hogy Schladmingban elköszönünk az edzőktől és a tanároktól, csak hát az ő fejükben nem az volt, hogy én egy évre jövök ki. Fölvettek rendesen, felvételi alapján, kaptam az osztályzatokat, megvoltak a jegyeim, tehát mehettem tovább. Fura lett volna megkérdezni, hogy maradhatok-e, vagy azt mondani, hogy sziasztok és ennyi volt, mert addigra evidenssé vált, hogy a csapat tagja vagyok, és hogy oda járok iskolába, ráadásul úgy éreztem, hogy a sífutás az én sportom. Halasztottunk még egy évet Veszprémben, utána viszont el kellett dönteni véglegesen, hogy mi lesz, mert még egy év halasztásra nem volt lehetőség. Maradtam Ausztriában. 

Ugyanúgy volt matematika meg kémia órád, mint ahogy itthon lett volna? 

Igen, de mellette persze napi edzések voltak. Az iskola hivatalosan egy sport és közgazdasági szakközépiskola, de a sport miatt hét évre húzták szét az egészet. Négy év után volt egy szakvizsga közgazdaságtanból, amivel el lehetett volna menni dolgozni, de még három évet rá tudtál húzni. Abban a három évben a számvitelt magasabb szinten tanították, és érettségit is lehetett tenni. 

A sportgimnázium azt is jelenti, hogy egy helyi egyesület tagja vagy? 

Kisebb osztrák és osztrák tartományi versenyeken a WSV Ramsau am Dachstein versenyzőjeként indultam, viszont amikor már képbe jöttek a nemzetközi versenyek, akkor magyar klub színeiben kellett indulnom, mivel magyar állampolgár vagyok. Először a Vasas igazolt le, később átigazoltam Veszprémbe.

Gondolom, a sportkarrieredet tekintve jó, hogy egy, az itthonihoz képest tán felkészültebb közegben tanultad meg az alapokat. Támogatott eközben téged a Magyar Sí Szövetség? 

Az iskolában töltött hét évből közel öt évig csak az iskolával jártam versenyekre, leszámítva, hogy a magyar bajnokságokra elmentem. A szövetség tudott rólam, de az ob-n túl nem volt kapcsolatom a magyar sísporttal.

Hol volt az a pont, amikor úgy gondoltad, hogy jó, én sífutó leszek? 

Hat- vagy hétéves koromban is azt gondoltam, hogy sportoló leszek, és később is mindig a sport felé húztam. Úszni is úgy mentem el, hogy akkor én olimpiai bajnok leszek, bár amikor a szüleim ötéves koromban elvittek, akkor üvöltöttem a tanmedencében, és futottam az üvegablakhoz, aminek az édesanyám állt a túloldalán. Két vagy három próbálkozást követően belátták a szüleim, hogy ezt nem kell erőltetni, de azt mondtam nekik, hogy adjatok egy évet, és hatéves koromban megyek magamtól. A bátyám akkor már úszott, a szüleimnek pedig biztosan könnyebb lett volna a családi logisztika, ha egyszerre hordhatnak minket edzésre. Hatéves koromban viszont tényleg elmentem úszni, ráadásul gyorsan tanultam, hamar áttettek a nagymedencébe, és úgy is volt, hogy akkor profi úszó leszek. De helyette sífutó lettem. 

Büki Ádám mondta, hogy a generációtokban szinte te voltál az egyetlen, aki nem biatlonozott, hanem csak sífutóként versenyzett. Miért? 

Mert nálam nem is került szóba a biatlon. Tizenpár évesen kezdtem el sífutni, nagyon szerettem mind a két stílust, a klasszikust és a skatinget is. A lövészet eközben szóba sem jött, így a biatlon sem. A biatlonnál ráadásul összetettebb: kicsit gyengébb futóteljesítménnyel is oda lehet jutni a sportág élmezőnyébe, mivel a lövészet nagyon durva faktor. Későn, talán az utolsó pillanatban kezdtem el a sífutást, és akkor el kéne kezdeni a lövészetet is? Eleve úgy gondoltam, hogy nem, az iskolában pedig nem is volt erre lehetőség. Az iskola után megpróbálhattam volna, de nem motivált. A sífutók és a biatlonosok között amúgy van egy kis belső rivalizálás, ez nálunk az iskolában is megvolt. Kölcsönösen tisztelik, de heccelik is egymást. 

Fotó: The Orbital Strangers Project

Azt mondtad, a klasszikus és a korcsolyázó stílust is szereted. De melyiket jobban? 

Ugyanúgy szeretem mindkettőt. Az előző szezonban a klasszik jobban ment, de korábban volt olyan szezon, amikor a skatingben tudtam jobb eredményeket elérni. Eléggé fifty-fifty vagyok, nincs nagyon elbillenés. Minőségi, tehát magasabb pulzustartományban végzett edzéseket viszont inkább a klasszikban tudok csinálni itthon. 

Felvettek, elkezdted az iskolát, de hány évesen kezdtél versenyezni? 

2008-ban, tizenhat évesen, az Ausztriában töltött második évben, később pedig a Magyar Sí Szövetség jóváhagyásával eljutottam a németországi Hinterzartenbe a junior világbajnokságra. Nagyon be voltam rezelve, hogy mit keresek én ott, de egész tűrhető eredményt értem el, sőt még a FIS-pontom is egész normális lett. Nem volt blama, de annyira nem élveztem, túl nagy falat volt ez az osztrák versenyek után. Hinterzartenben láttam először norvég, orosz és svéd sífutót, és nem értettem, mit keresek köztük, azt viszont éreztem, hogy még ha távolinak tűnik is, egyszer ide szeretnék tartozni. Az osztrák versenyeken is folyton az dolgozott bennem, hogy mivel Magyarországról jöttem, nagyon sok lemaradást kell behoznom. Komplexusos voltam, ami a versenyeken éleződött ki igazán. Nagyon izgultam, sőt évekig izgultam, de úgy, hogy egy-egy verseny előtti napon  a csapatmegbeszéléseken kocogtak a fogaim az izgalomtól. Nem voltam magabiztos, tán szégyelltem azt, hogy esetleg bénázok. Idő kellett és fejlődés, hogy ez a gátlás eltűnjön belőlem. 

Hozzásegített, hogy a magyar bajnokságokon jól teljesítesz? 

Nem feltétlenül, mert amikor a külföldi versenyeken már kicsit komfortosabban éreztem magamat, akkor egy magyar bajnokság volt stresszesebb. Folyton úgy éreztem, hogy itthon muszáj nyerni, mert mégiscsak én voltam az a gyerek, aki külföldre jár iskolába, és akinek így a legjobb lehetőségei vannak. Mintha adta volna magát, hogy nekem nyerni kell. Egy-egy magyar bajnokság érzelmileg nagyon meg tudott viselni. 

Az iskolát elvégezted, sífutó maradtál, viszont az edzést meg kellett oldanod. Mi változott? 

Ramsau után majdnem öt évig volt az edzőm Szabó László, ő készített fel az első olimpiámra, Pjongcsangra. 2013-ban kezdtünk együtt dolgozni. 

A 2014-es olimpia szóba került? 

Szabó Milán ment ki Szocsiba, én akkor még nagyon fiatal voltam ehhez. Szerintem nem sértődik meg, ha ezt elmondom: 2014-ben skatingben ő volt a jobb, de klasszikban én, még az olimpia évében is. Skatingben egyébként jóval erősebbek a magyarok, mint klasszikban, mivel ezt többet edzik. 

A síroller miatt? 

Részben. De ahogy már mondtam, minőségi edzést én itthon is klasszikban tudok csinálni igazán. Pár éve vettem a családdal közösen egy dönthető sífutópadot, és ha úgy akarom, akkor két órát megyek fölfelé 12 fokos emelkedőn. Gép nélkül esélyem nem lenne klasszikust edzeni itthon, ezért éveken keresztül a szezon elején skatingben jobb voltam, a szezon közepe, vége felé pedig a külföldi tartózkodás miatt feljött a klasszikus is. Külföldön olyan terepviszonyok között és havon tudok edzeni, amilyen adottságú terep Magyarországon nincsen. 

Egyértelmű a kérdés: miért nem költöztél vissza Ramsauba a megfelelő terepviszonyok közé? 

Az egész kintlétem alatt nagyon jól éreztem magamat, a középiskolai éveim nagyon sokat számítottak. Privilégium, hogy Ramsau lehetett a bázisom, és a magyar szövetségnek is könnyű lehetett így: tudták, hogy az Ádám ott van, akkor az úgy rendben van, és hogy annál többet valószínűleg ők sem tudnak hozzátenni. Nagyon szerettem hazajárni, de közben tudtam, hogy ott jobb körülmények között tanulhatom a sífutást, ezért is maradtam kint az iskola idejére. Jó helyeken laktam, nagyon jó barátaim vannak, de sose gondoltam azt, hogy én ott fogok majd megöregedni. A 2018-as téli olimpia után viszont mehetnékem lett, azért néztem Norvégiában vagy Svédországban egyetemet, hogy tudjak közben sportolni. Így kerültem a svédországi Falunba, ami ismert északisí helyszín. Két évet töltöttem kint, aztán jött a covid. 

Koordinálta akkor valaki az edzésed, vagy mentél ki a város mellé a pályákra, és a magad módján edzettél? 

Akkoriban egy osztrák edzővel dolgoztam, tulajdonképpen távedzett engem. Megbeszéltük az edzéstervet, amit aztán összehangoltam az egyetemi óráimmal. Telente sokat jöttem haza, mert könnyebb volt megszervezni a versenyeket is. Jórészt Európa középső részén álltam rajthoz, a skandináviai versenyek közt sokat kellett volna repülni, és eleve ki szervezte volna meg nekem. A kelet-közép- és a nyugat-európai kapcsolataimból éltem hosszú évekig. Korábban sokszor voltam egyedüli magyar sífutó a nemzetközi versenyeken, és magamnak kellett megoldanom mindent, ami a versenyzéssel jár: waxolás, szállás intézése, logisztika, stb. Mostanra mindez megváltozott, elég a legutóbbi szezonra gondolni, melyet Büki Ádámmal végigversenyeztem a világkupákon. 

Melyik volt az első világkupád? 

Németország, Drezda, city sprint, 2020-ban. Sajnos az a verseny már nem létezik, lejárt a szerződésük a FIS-szel. Kamionnal vitték a havat a drezdai folyó árterébe, és rendeztek egy sprint egyénit, másnap pedig egy team sprintet. A koronavírus-járvány idején futottam, így sajnos a nézőket nem engedték közel, de azért két oldalt a hídról sokan nézték a versenyt.

Hogyhogy ilyen későn kezdtél el világkupázni? 

Jó ideig úgy voltam vele, hogy a világkupa alatt lévő versenysorozat is nagyon színvonalas, és hiába volt meg már évek óta a világkupaszintem, jórészt maradtam az Európa-kupában. 2018-ban viszont Miklós Edit lett a Magyar Sí Szövetség elnöke, és ő mondta azt, hogy szeretné, ha világkupán indulnék. Az Edit előtti érában belénk nevelték, hogy a lehető legkevesebb pénzből kell megoldanunk a versenyzést, és szóba sem jött a világkupa, drágának és távolinak tűnt. Az Edit időszakában éreztem először úgy, hogy nem azt várják el, hogy mindenáron spóroljunk, inkább “hátba vertek”, hogy gyerünk, menj, ez rendben lesz. A bátyám közben megcsinálta az edzőit, és miközben hivatalosan is az edzőm lett, ő lett az északi szövetségi kapitány. A szakág azelőtt kicsit magára volt hagyva, de akkor valami elindult, és egy szezonra beterveztek kettő vagy három világkupát. Tavaly ez már odáig nőtt, hogy a szezont az elejétől a végéig világkupáztuk. Beállt mögénk a szövetség, persze azzal a céllal is, hogy legyen meg a plusz egy kvóta férfiban. Mivel ezt sikerült teljesíteni, a mérleg szerintem mindenki számára pozitív. 

Egészségesen csináltad végig a szezont, vagy a túlhajszoltság téged is betegségbe döntött, ahogy a Bükit? 

Davosban volt egy olyan versenyem, ahol éreztem, hogy mindjárt lebetegszem. A nemzeti pontok viszont kellettek, ezért elindultam, pedig még a bemelegítésre is úgy mentem ki, hogy lehet, hogy ebből nem lesz rajt – aztán mégis lett, és egész jót futottam. Két héttel később jött a Tour de Ski, azután pár héttel viszont kidőltem, és elkaptam valami erős köhögéssel járó betegséget. A franciaországi világkupát a betegség miatt voltam kénytelen kihagyni, az azt követő svájcin viszont már tudtam indulni.

Fotó: The Orbital Strangers Project

Számít neked a helyszín? Rád is másképpen hat egy verseny a skandináv térségben, mint a “környékbelieken”? 

Nagyon más a hangulata, mivel északon természetes elismerés övezi a sífutókat. Tán két szezont kezdtem úgy, hogy az akkor még aktívan biatlonozó, jelenleg északi szövetségi kapitányként dolgozó Szőcs Emőkével és még egy-két csapattaggal elmentünk Norvégiába, ahol már novemberben van pár nemzetközi verseny. A versenyeken kint van a norvég tévé, a norvég válogatott tagjai is indulnak, nekik ez már válogatóverseny a világkupára. Nagy felhajtás van, majdnem olyan, mint egy világkupán. Rengeteg a néző, de mégsem érzed nyomásnak a jelenlétüket, mert természetes elismerés érkezik a sportolók felé. 

Februárban részt veszel a harmadik olimpiádon. Kell, hogy legyen valami elvárásod magaddal szemben. 

Messziről kezdem a választ. Volt egy covid-olimpia 2022-ben, ráadásul én covidos lettem, ami rá is nyomta a bélyegét Pekingre. Január elején fertőződtem meg, és azzal együtt, hogy idővel tünetmentes voltam, folyton pozitívra teszteltek, márpedig három negatív teszt kellett ahhoz, hogy kiutazzak. Végül időben jutottam ki Kínába, de az olimpia közel sem volt olyan, mint a pjongcsangi, ahol jóval könnyebb volt átérezni az ötkarikás játékok szellemét. Pekingben sajnos nem sikerült úgy a versenyzésem, ahogy kívántam volna magamnak. Magaslaton, majdnem 1700 méter felett volt a pálya, így nemcsak hideg volt, hanem nagy szél is fújt. Csináltunk előtte magaslati edzőtábort, de az olimpia elején nem kaptam el a fonalat. Később már belejöttem, 10 kilométeren már egész jól mentem, és aztán az 50 kilométeren (ami az időjárás miatt nem lett 50), ha nem is nem marhajól, de még jobbat futottam. Amit tudok, hogy Cortinát jobban várom, mint bármelyiket az előző két téli olimpia közül. 

Lehet specifikusan készülni rá? 

Biztosan, de a legtöbben szerintem a szezonra edzenek. A világkupák jó része olimpiai válogatóverseny is, hiszen még nem mindenhol dőlt el, hogy melyik sportoló kapja meg az olimpiai kvótát. Én még négy világkupára biztosan megyek az olimpiáig, és helyenként több futamon is indulok. 

Az olimpiára melyik számokra készülsz, és milyen futamokban tervezed az indulást? 

A 10 kilométerre és a síatlonra készülök a legjobban, de tervben van a sprint és az 50 kilométeres táv is. Az olimpia egész időtartamát végigversenyzem, de az olimpiáig okosabban haladunk, mint tavaly a norvégiai vb-ig. Az előző szezonban az volt a nagyon durva, hogy Ádámmal elindultunk minden versenyszámban. Volt, hogy egy hétvégére egy 10 meg egy 20 kilométer meg egy sprint is jutott. Idén viszont nincs rajtunk nyomás, mert már megvan a kvóta, ezzel együtt a karácsonyig tartó időszakot nem terveztem könnyebbre, mint a tavalyit. Az olimpián megvan az esélyem úgy dönteni, hogy mondjuk kihagyok egy sprintet. Meglátom, mi lesz, meglátom, hogy vagyok, és alkalmazkodom a körülményekhez. 

El tudod képzelni, hogy 2030-ban is indulj a franciaországi téli olimpián? 

Nem gondolkozom még egy olimpiában, eddig se így működtem. Szeretem a sífutást és a fejlődés lehetőségét. Nagyon mélyen gyökerezik bennem ez a sport, sőt eleve az élsport. Nyilván lehet azután is sportolni, hogy abbahagyom, de jelenleg ez engem nem érdekel. 

Maradnál a sport környékén, ha már nem versenyzel? 

Igen. A sportdiplomácia érdekel. Az életem során mindig nagy hangsúlyt kapott a sport, ugyanígy a sport elismerése, a magyarokért való szurkolás. A szüleim is sportosak, noha sosem voltak élsportolók, de a bátyámba és az öcsémbe is belém ivódott mindez. 

Edzőként dolgoznál? 

Nem. Látom, hogy mivel jár, és látom, hogy nem nekem való. Egy itthoni utánpótlás csapattal talán foglalkoznék, menedzselném őket, esetleg az edzésterv összeállításában segítenék. De maximum ennyi. Ha abbahagyom az élsportot, akkor először meg kell szoknom, hogy abbahagytam.