A mentőhelikopter és a piros kereszttel jelölt motoros szán az a két jármű, amiben egy síelés során sosem szeretnénk ülni. De erről nem mindig mi döntünk. Röviden felidézünk egy történetet a 2024/25-ös szezonból, egyenesen a balesetet szenvedő ismerősünk tollából: “Minden a megszokottak szerint indult, illetve jobban. Január elején még soha sem mentünk a szokott társasággal sízni. Barátok, szikrázó napsütés, havas pálya, hideg. Pontról pontra haladtunk, először egy menet a Herman Maier fahrton, majd ellenőrző látogatás a kedvenc hütténkben. Minden változatlan, délután jövünk, gondoltam akkor, de ettől a pillanattól a történet kissé másképp alakult.
Csak képek maradtak meg. A lassan poroszkáló boardosra várva törölgetem a napszemüvegem, majd az enyhe szögben kifelé álló jobb lábamat nézem. “It is broken”, mondja később az orvos. Stabil oldalfekvés, fájdalmas pillantás, hangtalan zokogás. A hangtalanról annyit, hogy a lassan csúszó boardos haver szerint ilyen fájdalmas üvöltést még nem nagyon hallott. Tepsiben lefelé, be a segélyhelyre, röntgen. A sokk elszáll, a fájdalom szörnyű. A bakancs levételéhez kiütnek. Fehér minden, a rég elhunyt nagymamámmal beszélgetek.
Branül a kézfejen, zötykölődés a helikopter felé, jéghideg utazás. A kórházban volt idő lelassulni. Gyorsan kiderül, hogy ha már valahol síbalesetet kell szenvedni, akkor ez a legjobb hely erre: az osztrák kórház filmbeillő. Tisztaság, rend, étlap stb.
De a fekete humort a szomorúság váltotta, na meg a para, hogy mi is van a biztosítási kötvényben. Nos, ez a kérdés még sok gondolkodást és izgalmat okozott. Bár a biztosító némi noszogatás után fizetett, de ez csak a költségekre volt elég. Arra, hogy a terepfutás, a sízés mikor lesz újra az életem része, arra még várom a választ. Nincs bennem keserűség, nem értek egyet a “na, ezért nem síelek” hangokkal. Inkább folytatom a rehabot és várom a telet, hogy ismét a havas hegyekkel találkozzak, még ha egy jó darabig, vagy akár véglegesen csak a hüttézés és a bevásárlás marad meg nekem belőle.”
A történet a balesetet követően kacifántosan folytatódott, a biztosítással kapcsolatos huzavona közel nyolc hónappal később ért véget, és számos kérdést felvetetett. Ezért készült az alábbi interjú a fentebb is említett dr. Oroszlán Zsuzsával. 

Síelés előtt standard kérdés: ha előbb nem, induláskor hangzik el közvetlenül a „Vigyázzatok magatokra!” előtt vagy után, hogy „Ugye nem felejtettetek el biztosítás kötni?”. A válasz rendszerint az, hogy nem, dehogy, de velem megtörtént, hogy ott kaptam észbe, és amikor visszakérdeztem, hogy szerintetek akkor most hogy, az volt a válasz, hogy ugyan már, biztosítást a hülye is tud kötni, fölmész az internetre, beírod, hogy utasbiztosítás, kiválasztasz egyet, aztán megadod az adataidat, fizetsz, és kész. Ez tényleg ennyi? Tényleg nem lehet elszúrni?

Én úgy gondolom, hogy csak elszúrni lehet. Tehát a legutolsó, amit bárkinek ajánlanék, hogy az internetes biztosításközvetítőnél kössön biztosítást. Tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha szembe mennék a technológiai fejlődéssel, de nem erről van szó. Először is olyan, hogy „utasbiztosítás általában”, nem létezik. Hanem mindenféle biztosítótársaság kínál általában – meglepő módon, vagy nem meglepő módon, mindenesetre szerintem sokszor a fogyasztók megtévesztésére alkalmas módon – hangzatos címek alatt utazási biztosításokat, és akkor mi ezeken belül most beszéljünk a síbiztosításokról általában.  Tudni kell, hogy ezeket jellemzően nem akkor veszik igénybe a síelők, amikor Eplénybe készülnek, hanem akkor, amikor külföldre mennek. Vagyis más, a miénknél gyakran gazdagabb országban szenvedhetnek vagy okozhatnak kárt. A biztosítók erre a kockázatra teljesen eltérő feltételekkel kínálnak biztosításokat. Baj az, hogy amikor a síelők biztosítást kötnek, a legtöbben leragadnak feltételek olvasásánál az úgynevezett szolgáltatási táblázatnál, amiben fel van tüntetve rengeteg kockázat, és melléjük vannak rendelve a biztosítási szolgáltatások is, legalább két-három osztályba besorolva, megnyerő összegekkel. Csakhogy az általában nincs benne ebben a szolgáltatási táblázatban, hogy ezek elméleti összegek, amelyek minden feltétel szerencsés egybeesése esetén, és akkor is csak maximálisan járhatnak. Azt nem tünteti fel bennük, hogy a biztosítók e nagyszerű szolgáltatásokat milyen esetben és milyen összegre csökkentik. Vagyis a lényeg marad el. Azt tapasztalom, hogy amikor az ügyfelek nézelődnek az interneten, legfeljebb csak ezt a szolgáltatási táblázatot olvassák végig, eldöntik, hogy szerintük számukra mi a legnagyobb kockázat: mondjuk, akik legjobban attól félnek, hogy baleset miatt kórházba kerülnek, azok azt választják, hogy legyen jó magas az összeg az egészségügyi szolgáltatás mellett. Van, aki gondol arra is, hogy ő maga is okozhat kárt, akkor legyen benne felelősségbiztosítási fedezet. Ezek csak példák, mindenkinél más a biztosítási érdekek kapcsán a fontossági sorrend.

Volt már akár egyetlen olyan ügyfele, aki végigolvasta, hogy mit fogad el, fizet ki vagy ír alá? A hitelszerződéseknél is az szokott lenni, hogy átlapozunk circa ötven oldalt, és aztán szemünk se rebben, szépen aláírjuk a bármit.

Nem, nem szokták elolvasni, föl szoktak hívni engem. Én ugyanis meg szoktam tenni minden síszezonban, hogy nekiülök, és ha nem is az összeset, de mondjuk 3-4 biztosítónak az ilyen típusú termékeit végigolvasom. Ezt régen magam miatt is megtettem, de mióta szétszaggattam a térdemet, és nem járok síelni, az ügyfeleim és a barátaim kedvéért csinálom. Három-négy olyan biztosító van, amelyikkel kárrendezési tapasztalatok alapján legalábbis nem kizárt, hogy szóba álljak, és ezek nem feltétlenül azok, amelyeknek jól cseng a nevük. Nekem az számít, hogy mit látok, hogyan bánnak az ügyfeleikkel. Azoknak a biztosításait szoktam összehasonlítani, amelyek számomra változó mértékben, de elfogadhatóak, és még az ő esetükben is találok érdekes dolgokat. Vegyünk egy példát. Minél idősebbek vagyunk, annál fontosabb szokott lenni, hogy esetleges betegségünk esetén ellássanak minket, és a biztosító kifizesse a kórházi számlát. Csakhogy, ha az ember figyelmesen olvas, kiderül, hogy mondjuk az egyik nagy biztosító, amelyik a szolgáltatási táblázatban még rettentő nagy összeget kínál erre az esetre, a 60 felettieknek már csak maximum 2000 eurót térít. A biztosítási feltételek között elszórva találhatók ezek a gyakran rejtett kizárások és korlátozások, amikről csak akkor szerzünk tudomást, ha elolvasunk mindent. A „rejtett”, az itt nem azt jelenti, hogy elrejtik szem elől, hanem azt, hogy a szerződést olyan hosszúra szerkesztik, hogy azokat már csak ezért se olvassa végig senki. Olvastam olyan utazási biztosítást, amelyiknek volt 215. pontja is. A Biztosítási tevékenységről szóló törvény ugyanis előírja, hogy a biztosító köteles a szolgáltatása összes korlátozását és kizárását a figyelem felkeltésére alkalmas módon feltüntetni a szerződésben, és ez általában azt jelentené, hogy vastagbetűkkel szedik és csokorba gyűjtik. De az is érvényes kizárás és korlátozás, amelyre a biztosító nem hívja fel a figyelmet, nekünk pedig el kellene olvasnunk.

Ez akkor szezononként ezer oldalnyi olvasmány?

Annyi talán nincs, de az biztos, hogy ezek nem kifejezetten kellemes, transzparens, fogyasztóbarát szerződések ezek sem. Amiről az előbb beszéltem, az életkort érintő összegszerű, a szolgáltatási táblázatban fel nem tüntetett korlátozás valahol a 200. pont körül jött be. Azt mondanom sem kell, hogy nem volt vastag betűvel szedve. Távol álljon tőlem az általánosítás, de sajnos azt tapasztalom, hogy a biztosítók zöme egyre kevésbé fogyasztóbarát, és ez már a szerződések szerkesztésére is vonatkozik. Nem régi fejlemény, hogy a digitális világban a biztosítók azonos címmel folyamatosan változtatják az utazási szerződéseiket is: egyre kevesebb a fedezett kockázat, egyre több a kizárás, a korlátozás, a nem biztosított kockázat. Aki tegnap megkötött egy szerződést, nem biztos, hogy ma is ugyanazt kapja, hiába azonos a biztosító és a biztosítás címe. Ahogy már mondtam, jó tudni, és odafigyelni arra, hogy a szolgáltatási szabályzat is a szerződés része, de csak egy része. Nagyon sokan azt is hiszik, hogy a biztosítási szerződés az csak az általános biztosítási feltételekből áll, és erre talán még rákattintanak, főleg, ha a kötési folyamatban e nélkül nem tudnak továbblépni. Igen ám, de ott van még a biztosítási ajánlat, az ügyféltájékoztató, a függelékek, minden, amit azon a címen ott kattintgatni lehet és kellene. A kizárások és a korlátozások egyáltalán nem csak a biztosítási feltételek című részben lehetnek, hanem például az ügyféltájékoztatóban is. Vagy, láttam már ilyet: az ajánlatban. Tehát a lényeg az, hogy vagy át kell rágni az egész szerződést, vagy szerezni kell valakit, aki ért hozzá. Ha csoport megy, akkor én azt mondanám, hogy biztosítási alkuszt kell megbízni, nem internetes biztosítási alkuszt, hanem egy természetes személy szakembert, és le kell íratni vele, hogy mit, miért javasol.

Volna egy konkrét kérdésem, ez foglalkoztat egy ideje, és most végre föltehetem valakinek, aki ért is hozzá, nemcsak gondol róla valamit. Mi a helyzet a bukósisakkal? Tudom, hogy a sípályán nem kötelező, csak melegen ajánlott hordani, de ha mondjuk rajtam nincs, és esem egy baromi nagyot, csúnyán beverem a fejemet, és emiatt kórházba kerülök, mondhatja-e a biztosító, hogy nem fizet, mert nem tettem meg mindent azért, hogy elkerüljem a sérülést?

Ó, ez egy nagyon fontos kérdés, így, ahogy feltette, pontosan. Az egy általános biztosítási jogi szabály, hogy a biztosítottnak mindent meg kell tennie azért, hogy a kár ne következzen be. Illetve, a Polgári Törvénykönyv szerint nem mindent, habár a biztosítók ezt szokták mondani. A jogszabály úgy fogalmaz, hogy az adott helyzetben általában elvárható módon meg kell előzni a kárt. Tehát ha 40 fokban síel Kenyában, akkor abban a helyzetben nem elvárható, hogy föltegyen egy bukósisakot. Ez egy abszolút szélsőségesen sarkított példa, de jól érzékelteti azt, amit a biztosítók többsége nem vesz figyelembe. Általában függetlenítik ugyanis a biztosítottat a helytől, az alkalomtól, a körülményektől, az időponttól, és ennek köszönhetően szeretnének mentesülni fizetési kötelezettségeiktől. Csakhogy a törvénytelen vagy érvénytelen vagy tisztességtelen kizárásokat meg lehet támadni.

Mondjuk, ami a bukósisakot illeti, a mi éghajlatunkon elvárható, hogy fölvegyük, úgyhogy jogosan lehet vita tárgya, nem?

Igen, és én biztosan föltenném, és ráadnám az összes családtagomra, de azért az elvárhatósága még így sem magától értetődő. Gondolja csak meg, mi van akkor, ha például kilép egy hüttéből, felcsatolna, és hirtelen azt látja, hogy valakit baleset ért. Ösztönösen odarohan, és mondjuk közben, ahogy keresztezi a pályát, valaki elüti vagy valami más baja esik. Ilyenkor elvárható, hogy mielőtt odasiet segítséget nyújtani, feltegye a sisakját? Nem. 

Már értem, mire gondol, és nyilván ugyanez a helyzet a felelősséggel kapcsolatban is. Akkor például megállapítható az én felelősségem egy balesetben, ha simán azzal idézem elő, hogy nem tudok elég jól síelni? Mondjuk, rossz pillanatban bebotorkálok a pálya közepére, vagy teszek egy előre nem sejthető mozdulatot. Ilyen esetben érvényes-e a felelősségbiztosításom? Szerintem ez fontos kérdés már csak azért is, mert aki gyenge síelő, általában még jobban tart a balesettől, mint a gyakorlott síelők, tehát még többet hajlandó költeni biztosításra.

Ebben az esetben két külön kérdés merül fel. Az egyszerűbb az, hogy a SI-KRESZ-ben is érvényes az a szabály, hogy a szélsőséges esetektől eltekintve a hátulról jövőnek kell figyelnie, általában övé a teljes felelősség. Arról nem beszélve, hogy a nagyon jó síelőt éppen azt különbözteti meg a kevésbé jó síelőtől, hogy ki tudja kerülni a kevésbé jó síelőt, ha váratlanul elé kerül. Vagyis ilyen esetben a SI-KRESZ az irányadó, az lehet a kiindulási és esetleges kármegosztási alap. Azt mondanám, hogy ez maximum egy 80-20 százalékos kármegosztás lenne minden bizonnyal – ha a 100% megdől -, a magyar jog szerint, ami nem mindenütt irányadó, noha a SÍ-KRESZ nemzetközi hatályú. A másik kérdés, amit ez a helyzet érint, az a kárjelentés, vagyis, hogy egy biztosítási esemény megtörténte után mit, hogyan, milyen sorrendben kell, illetve tanácsos tennünk. Ez rendkívül fontos momentum, nagyon sok vita és per forrása.

Mielőtt ezt kifejti, hadd kérdezzek még egyet, mert ide tartozik, gyakori, és sok múlhat rajta. Van az úgy, hogy az ember elesik, felkel, megy tovább, megint esik, kisebbet, nagyobbat, de eszébe sem jut elsősegélyt vagy orvosi vizsgálatot kérni. Mi van, ha egy vagy két nap elteltével kiderül, hogy jobban megsérültem, mint gondoltam, akkor megyek orvoshoz vagy kerülök kórházba, és akkor már esetleg drágább ellátni a bajomat, mint ha azonnal megnézettem volna. Ebben az esetben mondhatja azt a biztosító, hogy nem fizet, vagy csak egy részét fizeti, mert a hanyagságom miatt kerül ilyen sokba?

Ha ezt mondja a biztosító, akkor bizonyítania kell, hogy valóban rosszabbodott az állapotom amiatt, hogy nem láttak el rögtön. Ez az egyik, a másik pedig, hogy a biztosító ilyen gyorsan nem reagál, és általában nem is szokta engedélyezni ilyen gyorsan, hogy bármit tegyenek orvosi szempontból velem. Ezt az egy-két napra mondom, ami a kérdésében szerepelt. A harmadik pedig az, amibe az előbb már belekezdtem, a kárjelentés. Ezen múlik az ügyek sikerének 95 százaléka, vagyis azon, hogyan jelentjük a kárt. Mert amikor rájövünk ebben az esetben, hogy nagyobb a baj, mint gondoltuk, akkor, ha nem kérdezik, nem mondjuk, hogy mikor jöttek nekünk. A biztosítónak is azt mondjuk, hogy megtörtént a baj, itt vagyok, ÍRÁSBAN jelentkezem. Nem arról beszélek, hogy hazudjunk, hanem, hogy rangsoroljuk a tennivalókat. Egy sérülés megállapítása orvosi feladat, és az orvosok általában meg tudják állapítani, hogy egy sérülés mikor keletkezett. Az alaptétel, hogy nem állítunk valótlan dolgokat a biztosítónak, de egészségügyi kérdésekben aztán végképp nem érdemes ilyesmibe bonyolódni, erre van egy konkrét történetem is. Miskolci gimnáziumi osztály elment síelni Németországba, a két ünnep közötti időszakban volt, amikor az ügyvédek is pihennek. Volt egy német ügyvéd egy eleve törött szegycsonttal, úgy gondolta, hogy szeretne még egy kis pénzt keresni ezzel. A szegycsonttörés egy idő után nem fáj annyira, mint amennyire gondolnánk, úgyhogy fölment a sípályára, és beállt egy hasadék alá, vagy hogy hívják Önök, síelők az ilyet, tehát, hogy a lefelé jövő nem láthatja be a pályát és azt, ha valaki ott álldogál. És az ügyvéd türelmesen várt. Egészen addig, amíg nem jött egy nagyon édes 16 éves miskolci kislány, és rá nem pottyant a fejére. Ügyvéd rutinosan jelentette a kárt, átment az orvoshoz, és kérte a keresetveszteségét. Na most erről annyira ordított, hogy csaló, hogy ezt még én is átláttam.

De miből? Nyilván nem voltak tanúk, akik elmondhatták volna, hogy a pasas ott állt és várt.

Az egyik, hogy egy rutinos síelő nem áll meg olyan helyen, ahol várható, hogy a nyakába esnek. Szerintem az az egyik. A másik a keresetveszteség, amit az ügyvéd nem akart igazolni. Mindenki tudja, hogy az ügyvédek sem dolgoznak két ünnep között, csak nagyon ritkán. A harmadik meg, hogy nincs annál egyszerűbb logika, minthogy, ha már megvan egy sérülés, akkor a biztosított abból minél több pénzt csináljon. Hazánkban egy időben, kevésbé fejlett képalkotó vizsgálatok mellett, elterjedt szokás volt, hogy régen letört porckorongjukat Nyugatra vitték a biztosítottak, és ott diagnosztizáltatták a bajt. A biztosító pedig fizetett, 15.000 forintot, ami akkoriban elég jó „zsebpénz” volt. Adott miskolci kárügyben a bizonyíték végül ténylegesen az volt, hogy egy tisztességes orvos végignézte az összes röntgenfelvételt, ami csak készült az ügyvéd törött szegycsontjáról, és azt mondta, hogy szerinte ez nem friss sérülés. Többen is látták, de egy volt, aki le is írta, hogy bocsánat, ez a baleset szerintem nem most történt. A csoport biztosításában volt felelősségbiztosítási fedezet, akkor még magas limittel, és a biztosító rögtön elismerte a felelősséget az állítólagosan károkozó kislány helyett. Ennek ellentmondtam. És végül is a német ügyvéd visszakozott, és visszavonta a követelését, de ez elsülhetett volna nagyon rosszul is. Elképesztő összegeket lehet kártérítés címén bevasalni, egész családok nyöghetik évtizedekig. Ezért is mondom, hogy a biztosítás megkötését, a szerződési feltételeket nagyon komolyan kell venni. Lábjegyzet, mert nem mondtam: ha külföldi sérült a felelősségbiztosítónk nevét kéri, legyünk egyből gyanakvóak.

Azt mondja, nagyon észnél kell lenni, hogyan jelentjük a kárt. Azt is mondja, hogy ne lódítsunk. Pontosan mit jelent az, hogy észnél kell lenni? Az ember azt gondolná, hogy ha baj van, felhívja a megadott telefonszámot, elmondja, mi történt, és kész.

Ez így van, épp csak figyelembe kell venni legalább két fontos körülményt. Az egyik, hogy rendszerint ilyenkor sokkos állapotban vagyunk, a másik, hogy idegen nyelven kell beszélnünk. Kárügyekben azt tapasztalom, hogy a sérültek vagy a károkozók túlságosan bíznak a nyelvtudásukban, és nincsenek tekintettel a saját lelkiállapotukra. Tehát amikor baleset történik, és a sípálya végén várnak minket a csendőrök, vagy még korábban, amikor el kell kísérnünk (bizony!) a sérültet a hegyi elsősegélypontra, ahol általában egy rendőr is van, elkezdünk beszélni „külföldiül”. És nincs is ezzel semmi baj, csak hát sokkhatás alatt van az ember. A baleset mindenképpen trauma, akár okozzuk, akár elszenvedjük, és nincs az az ember, aki elég jól beszél idegen nyelven ahhoz, hogy egy hatósági iratba ő tollba mondjon egy talán szintén nem perfekt angolos hatósági személynek, és hogy úgy tegyen nyilatkozatot, hogy annak később egyetlen szavát se bánja meg. Értelemszerűen akkor sem, amikor a biztosításáért, a biztosítási szolgáltatásért jelentkezik. Tessék élni azzal, hogy minden egyes uniós ország biztosít hatósági tolmácsot ilyen esetekben. Nem baj, ha kínos, hogy meg kell várni, nyalogassuk a sebeinket, keressünk tanúkat, fényképezzük le a baleset helyszínét, próbáljuk felidézni addig, hogy kik voltak mellettünk, erre mind szükség lesz. Egyetlen egy dologra nem lesz szükség: arra, hogy idegen nyelven megszólaljunk. Ez iszonytató fontos, ebből nem kell engedni, akármennyire utál minket a helyi erő, akármennyire erőlteti, hogy ő is tud angolul, mi is tudunk angolul, vagy akármilyen nyelven. Szóval ne nyilatkozzunk, és ne írjunk alá semmit. Legutóbb egy olaszországi esetem volt, amikor az angolt erőltette mindkét fél, és aztán itthon rendkívüli módon megdöbbent szegény károkozó, mikor kiderült, hogy ő mit mondott volna: súlyos balesetben minden felelősséget magára vállalt, és a cserbenhagyást is elismerte akkor, mikor a sérültet ő vitte le a pálya aljába.

De a baleset után közvetlenül nemcsak a helyi hatóságokat, hanem a biztosítót is értesíteni kell, nem? Nekik nyilván magyarul kell elmondanunk, mi történt.

Ez így van, és lehetne akár könnyebbség is, de van itt egy nagyon új tendencia, ami lényeges, mégpedig, hogy minden síbiztosításhoz tartozik egy úgynevezett asszisztencia biztosítás. Az asszisztencia szolgáltató eredetileg arra volt hivatott, hogy nem létező nyelvtudásunk, idegen országbeli járatlanságunk miatt kialakult szorult helyzetünkben segítséget nyújtson. Mondja meg, hol a konzulátus, ha elvesztek az irataim, vagy fordítson, vagy tolmácsoljon, vagy orvost keressen, receptet írasson föl, ilyesmi. Ez a szerep drámaian megváltozott az idők során, és az asszisztencia szolgáltató már nem miattunk van, pedig ott találja minden síbiztosításban, minden utazási biztosításban, hogy „azonnal hívjon minket, segítünk a nap 24 órájában”. De ma már nem azért kérik, hogy telefonáljunk, amiért régen, hanem mert az asszisztencia szolgáltató a biztosítók megbízottjaként az elsődleges kárbejelentési pont lett. És akkor életbe lép az első tanács, vagyis, hogy észnél kell lenni a kárjelentéskor. Ugyanis mindazt, amit a károsult elsír az első percekben a segítőkész munkatársnak, felveszik és felhasználják a biztosítással összefüggő ügyintézés során. Láttam nemrég olyan biztosítási szerződési feltételt, hogy ha ellentmondás van az asszisztencia szolgáltatónak elmondottak és az utóbb tett nyilatkozat között, akkor a biztosító kizárólag azt veszi figyelembe, amit az asszisztencia szolgáltatónak mondtunk. Ezen nem segít az, hogy a beszélgetés leiratát kikérhetjük. A legjobb tanács: a biztosítóval, annak asszisztencia -szolgáltatójával nem beszélünk azon túl, hogy baleset ért minket, hanem írunk. Tényeket és kérdéseket. 

És az asszisztencia szolgáltató vonalán bemondják a telefonba, amit ilyenkor szokás, hogy ügyfélelégedettségi okokból rögzítjük, kezeljük, satöbbi?

Azóta, hogy látom, mit művelnek az ügyfeleikkel, egyáltalán nem beszélek velük, hanem írok. Nem lehet őket teljesen megkerülni, de szerintem a jelen helyzetben az az ügyintézés módja, hogy keresek egy ügyvédet vagy egy hozzáértő barátot, aki képes elolvasni azt a szerződést, ami a zsebünkben van, és amit mi nem olvastunk el. Annak alapján át kell beszélni az ügyvéddel vagy a baráttal, pontosan hogyan történt a baleset. Hogy például mikor vettük fel a bukósisakot, vagy miért nem volt rajtunk bukósisak, ha ezt a példát vesszük. Eközben mindig meg is nyugszik az ember egy kicsit, amitől máris jobb helyzetbe kerül. És csak ezután hívjuk fel az asszisztencia szolgáltatót, a lehető legrövidebben. 

Tegyük hozzá megint, hogy itt most ön nem arról beszél, hogy fundáljunk ki valami történetet, hanem csak arról van szó, hogy ha átbeszéljük a balesetet valakivel, lehetőleg egy hozzáértővel, akkor tisztul a kép az emlékezetünkben, le is higgadunk legalább egy kicsit, és ettől pontosabban tudunk beszámolni, fogalmazni. Vagyis nem lőjük lábon magunkat csak azért, mert túlságosan feldúltak vagyunk, vagy nem figyelünk eléggé.

Abszolút, erről beszélek, igen. Nemhogy nem tanácsolom senkinek, hogy csaljon, de nem is képviselek biztosítási csalót, soha. Úgy gondolom, hogy egy korrekt biztosítási kárjelentés mindig megfelel a valóságnak, de kitér olyan momentumokra is, amelyek befolyásolják adott káresemény körülményeinek megítélését. Mondok példát. Volt olyan ügyfelem, akinek síelés közben leszakadt a válla, de a dzseki megtartotta. Jobbkezes volt. Visszavarrták a vállát, majdnem tökéletesen működik a keze, körülbelül 70 százalékosan. És a biztosító azzal utasította el a kárigényt, hogy az ügyfelem nem hívta fel őket a helyszínről abból a célból, hogy megkérdezze, hogy leviheti-e egy mentő a kórházba, és ott elláthatják-e. Ebben az esetben egy jó kárjelentésben benne van az is, hogy jobbkezes vagyok, egyedül voltam, nem volt, aki segítsen telefonálni, amúgy is épphogy visszanyertem az eszméletemet, ezért nem hívtam az asszisztencia szolgáltatót. Tehát amikor arról beszélünk, hogy igazat mondunk, nagyon fontos, hogy mit metszünk ki a valóságból hozzá. És ezt megítélni sokkos állapotban nem feltétlenül képes az ember. Ehhez célszerű segítséget kérni.

Hosszú távon célszerű, de adott pillanatban nem feltétlenül oldja meg a problémát. Jól tudom, hogy a kárral járó költségeket a károsultnak ki kell fizetnie, és a biztosító csak később térít? Ezt azért kérdem, mert én például biztosan nem tudnék kirántani a zsebemből pár ezer eurót, ha kórházba kerülnék külföldön. Tudom, hogy a sí a tehetősek sportja, de azért nagyon sokan összekuporgatnak egy -egy útra valót, mert nagyon szeretnek síelni, szóval sokan vagyunk a sípályákon, akik ilyen szinten nem fizetőképesek. Ezért kötünk biztosítást, ugyebár.

Biztosító válogatja, van, amelyik előre, van, amelyik utólag fizet. Inkább utólag, de ismerek olyat, amelyik előlegez. És van egy olyan, amelyik, ha egyáltalán teljesít, akkor is csak itthon, forintban.

Ettől tartottam. Így én például nem sokra megyek egy biztosítással külföldön.

Abszolút nem, és a kinti szolgáltatók már gyanakvóak is. Például tudomásom szerint olyan három éve talán Olaszországban be is vezették, hogy csak úgy mehet föl valaki sípályára, ha legkésőbb a sípálya tövében köt egy biztosítást. Mert annyi gond volt belőle, hogy a síelők nem vagy kemény valutában nem fizetőképesek. Akkor is gond ez, ha a helyi kórházat maguk veszik igénybe, akkor is baj, ha kárt okoznak. Annyira igaz, amit kérdez, hogy én úgy is gondolom, a síelés a jómódúak sportja. De legnagyobb döbbenetemre iskolai osztályok is kijárnak Franciaországba, Olaszországba síelni, ráadásul úgy, hogy kevés biztosító árul sí-felelősségbiztosítást, és még az sem feltétlenül garantálja a biztonságot. Egy friss ügy szerint legalábbis nem. Ez is egy iskolai sztori. Egy 15 éves srác véletlenül ütközött egy osztrák plasztikai sebésznővel. De semmi baj, van sí-felelősségbiztosításuk, amit a nem tudom milyen tanárbácsi kötött egy alkusznál. És kiderült, hogy e „remek” felelősségbiztosítás alapján a biztosító csak azokat az okozott egészségügyi költségeket vállalja át, amelyek a sípályán keletkeznek, vagyis az elsősegélynyújtás költségeit. És ott van ennek a 15 éves gyereknek az édesanyja, aki nem tudja, hogy miből fogja kifizetni az osztrák plasztikai sebész kiesett jövedelmét. De van más példám is ugyanerre. Olasz MLM-ügynöknő feszít a sípályán, nem nagyon tud síelni. Jól síelő magyar kislány keresztezi az útját. Egy 25 éves jó modorú magyar kislány került szembe egy 50 éves asszonnyal. A kislány nagyon megijedt, az MLM-ügynöknő kevésbé, és dörzsöltebb is volt (ő is csak a felelősségbiztosító nevét akarta tudni). Mindjárt „tudta”, hogy itt nem kármegosztás van, hanem őt elütötték, miközben ő a jövő héten épp a déli tengerekre utazott volna üzleti útra, ahol mennyi mindent eladott volna stb. Akkor néztük meg – ugye mindig kár kapcsán merül fel a szerződés szövege -, hogy csak 2 millió forintig vállalta a biztosító a felelősségi kockázatot, de azt is leszűkítve arra az esetre, ha büntetőeljárást indítanának a magyar kislány ellen. Ezen felül a biztosító 2 millió forintig vállalta volna az ügyvédi költségeket is, magyar forintban fizetve. Szóval borzasztó dolgok vannak, és egyáltalán nem kellenek csalók ahhoz, hogy bajba kerüljünk. Egyszerűen csak nálunk jóval gazdagabb, magasabb életszínvonalon élő síelőknek okozhatunk kárt, ezek a károsultak aztán otthon természetesen elmennek ügyvédhez, a bíróság természetesen megítéli a kártérítést, és az egy minden bizonnyal végrehajtható ítélet lesz Magyarországon. Akár 20-30 évre is eladósodhat egy egész család. Ezért mondom, hogy nem elég biztosítást kötni, hanem jó biztosítást kell kötni.

Van egyáltalán ilyen termék a magyar piacon?

Nagyon kevés, de lehet találni. Nem egyszerű. Egyrészt jó biztosítót kell választani. Én egyetlen olyan biztosítót ismerek, nem mondom meg a nevét, amelyikkel utazási biztosítást kötök. Abban különbözik a többitől, hogy a szerződésben, amit kínál, nincsenek észrevehetetlen kizárások, korlátozások, érthető magyar nyelven íródik és nem 200 oldal. Másrészt az ember feltétlenül kiváltja az Európai Egészségbiztosítási Kártyát, ami nagyon-nagyon sokat segíthet legalább az elszenvedett baleseteknél, hiszen azt a társadalombiztosítási ellátást kapjuk, mint adott ország polgára. És én kötnék egy biztosítást a pálya tövében is, felelősségbiztosítással. Tehát egy biztosítást itthon, egy biztosítást meg kint, mert a biztosítás többszörözése nem tilos.

Azok, akik a számlát benyújtják, jobban bíznak a helyi biztosítóban, mint a magyarban, és ezért szívesebben nyújtanak ellátást? És fordítva: a helyi biztosító együttműködőbb a helyi szolgáltatókkal, mint a magyar?

Abszolút így van, teljes mértékben. Azt a helyi egészségügyi szolgáltatók biztosra veszik, hogy Olaszországban az olasz biztosító fizetni fog. És ez még a nemzetközi biztosítótársaságok esetében is így van. A helyi képviseletben jobban megbíznak. A másik pedig, külföldi biztosítóknál jellemzően sokkal átfogóbb a kockázatviselés, és sokkal magasabbak a biztosítási összegek. Tehát nálunk az is baj, hogyha van is felelősségbiztosítás, akkor azt mondják, hogy 2 millió vagy 1 millió vagy 500 ezer forintig fizetnek. Vagy ha nem felelősségbiztosításról beszélünk, a másik neuralgikus pont, hogy a hegyimentést fizeti-e a biztosító, vagy sem. Egyre ritkábban, úgy látom.

Nem nagyon logikus, mert ha ott valami komolyabb baleset történik az emberrel, négykézláb nyilván nem tud lejönni.

A biztosító abban érdekelt, hogy egy sérült minél gyorsabban, minél olcsóbban jusson haza, lehetőleg ne vegyen igénybe külföldi szolgáltatást, ne vegyen igénybe mentőhelikoptert, ne vegyen igénybe jól felszerelt, speciális mentőt. És éppen ezért az asszisztencia szolgáltatókra bízzák annak megállapítását, hogy utazóképes-e a sérült vagy sem. És hát volt már olyan eset, hogy Franciaországban darabos combcsonttörést szenvedett egy hölgy, és az asszisztencia szolgáltató nem látta indokoltnak, hogy ő mentővel jöjjön haza, hanem mondták neki, hogy szálljon be szépen az autójába utasként hátulra. És Franciaországból jöttek így haza három nap alatt. Vagy medence-romcsonttöréssel diszkont légijárattal akartak volna hazahozni egy tolószékben külföldön balesetet szenvedett utast. Na itt érdekes lehet, amit ön kérdezett korábban, hogy három nap alatt mi történhetett azzal a csonttal, amíg ellátatlan volt. Esetleg mennyire befolyásolta volna a törött medencecsont műtéti-gyógyulási esélyeit, ha a fekvésre kötelezett biztosított 2-3 órát üldögél a gépen, majd taxiba pattan, és elhajtat a kórházba. Ezek itt a biztosító felelősségeként biztosan felmerülő kérdések (a medencetörött ügyfelet végül protokoll szerint hozattuk haza). Ezzel kapcsolatban azt tudom tanácsolni, hogy akármilyen drága, vizsgáltassuk meg magunkat helyben, az uniós TB-kártyával: ez akár ingyen, de legfeljebb önrészesedés megfizetésével is megoldható, teszem hozzá: mert ha azt találja a kinti egészségügyi szolgáltató, hogy nem vagyunk utazásképesek, akkor az itthoni barát vagy családtag, vagyis a meghatalmazott már nyugodtan vitatkozhat a magyar biztosítóval. Az említett combcsonttöréses esetben ugyanis az asszisztencia szolgáltatás részéről egy tapolcai gégész ítélte meg, hogy a combcsonttöréssel hogyan jöjjön haza a hölgy. A medence-csonttörés esetében az ügyintéző…Ezért mondom, hogy érdemes helyben is kötni biztosítást, mert sokkal szélesebb körű a kockázatviselés és magasabbak az összegek.

És a díjak is, gondolom.

Ha belegondolunk, a magyar biztosítások nem drágák, amellett elfér még egy helyi. Ha összevetjük a szállás, a síbérlet, az ott tartózkodás árával, akkor szerintem napi 20-30 ezer forint a többletbiztosításra, a kockázathoz képest bőven belefér.

Hát, az akkor egy elég laza síelés, amibe csak úgy belefér napi 20-30 ezer forint, csak biztosításra.

A síelés egy drága sport, és főleg nagyon kockázatos. Nagy a veszélye annak, hogy balesetet szenvedek és annak is, hogy balesetet okozok.

Mondjuk, ahogy önt hallgatom, egyre inkább úgy tűnik, hogy biztosítást kötni még a síelésnél is veszélyesebb.

Inkább azt mondanám, hogy ugyanannyi tudatosságot, felkészültséget, terepismeretet és lélekjelenlétet kíván, mint a síelés. Mindenki másra érzékeny, mindenkinek más tűnik legnagyobb kockázatnak, amire feltétlenül kell neki fedezet. Van, aki még a holttest hazaszállításának a költségeit is biztosítani akarja. Én síútnál ezt biztosan kérném, biztosan kérném a hegyi mentés költségeit, biztosan kérném az egészségügyi ellátás költségeit limit nélkül, kinti valutában. A holttest hazaszállítására vonatkozó ajánlatok egyébként sokat változtak az utóbbi időben, erre is érdemes odafigyelnie annak, akinek ez fontos. Nem olyan régen még a holttest hazaszállítása volt az egyetlen egységes szolgáltatása minden utazási biztosításnak. Most már azt látom, hogy itt is különböző osztályok vannak. Ha „A” módozatot kötöm, akkor 5 ezer euró, hogyha „B”-t, akkor 10 ezer, mindegy, valamilyen összeget mondtam. A harmadik korlátlan összegig biztosítja a hazaszállítást. És ennek vannak konzekvenciái kegyeleti szempontból is. Mindenképpen olyat kötnék, amelyikben a legmagasabb az összeg, vagy egységes, azaz nincs megbontva „osztályokra”. Ugyanis azt látjuk, hogy a betegszállítás és a holttestszállítás is üzlet lett. Megtörtént eset, nem síbaleset, de nyilván nem ez a lényeg: Szicíliában szenvedett halálos balesetet valaki, és egy gyűjtőjárattal hozták haza körülbelül három hét alatt Magyarországra. Kegyeletsértő állapotban érkezett meg. Tehát ezért kell nagyon figyelni arra, hogy ahol a biztosítási díjjal esetleg befolyásolni lehet a szolgáltatás minőségét, a legmagasabb összeget válasszuk. Ezek díjban alig észrevehető különbséget jelentenek.

Ahogy én látom, inkább az a jellemző, hogy a biztosítást olyan olcsón akarjuk megúszni, amennyire csak lehet. Megkötjük, de igazából nem hisszük el, hogy szükség lesz rá, kicsit kidobott pénzként kezeljük.

Hogyne, és akkor is megúszásra játszanak, amikor megtörténik a baj. Vannak, akik elég messzire mennek ez ügyben. Egyszer csak fölhívott egy apuka, hogy a felnőtt fia most szenvedett balesetet külföldön, és telefonált a hordágyról, hogy gyorsan kösse meg az utasbiztosítást neki online. Na, ez nem megy. Ez egy klasszikus csalási kísérlet, ráadásul nagyon ostoba, merthogy azt tudni kell – mindenki, aki megpróbálja, tartsa ezt észben -, hogy a biztosító másodpercre meg tudja állapítani, hogy mikor kötöttük azt a biztosítást, meg hogy ki, milyen IP címről kötötte. Tehát nem érdemes a baj mellé még magunkra húzni egy csalási kísérletet is. A múlt szezonban legalább hat-hét ilyen esetem volt, mármint, hogy felhívtak ezzel. Azzal jöttek, hogy igaziból már a sípályának az alján megkötötték a biztosításukat, de a biztosító nem akar fizetni, mert hogy volt néhány perc eltérés. Teljesen érthetetlen okból egyesek az utolsó pillanatig halogatják a biztosítás megkötését, vagy az utolsó pillanat utánig, amikor már nyakig kockázatban vannak, mint lehetséges okozók vagy sérültek, és ücsörögnek a síliften, vagy pedig már a hordágyon viszik őket. Szerintem ezzel nem kellene próbálkozni. Lehet, hogy megspórolunk 5 vagy 10 ezer forintot, nem ezen fog múlni az egzisztenciánk feltehetően, viszont olyan kockázatokat is a fejünkre húzunk meg a hozzátartozóink fejére, amelyek enyhén szólva nem kívánatosak. Én ilyesmit nem vállalok el. Meg különben is, ez ízléstelen, sportszerűtlen. Az ember legyen kreatív, értelmezze a biztosítási szerződést, de ne legyen csaló.