AMPEZZO FÜGGÖNYE – a cortinai olimpiák története

Állati bőrökből varrt ruhák fedték a vadászok testét, de szükség is volt rá, mivel igen hideg volt a tél az alpesi völgyekben. A gleccserek táplálta Boire vize bőségesen folyt, hőseink ivó őzcsapatot pillantottak meg a folyóparton. Ahogy azt minden rendes ősember tette ilyenkor, ők is legörnyedtek, dárdáikat szorosabban fogták, és osonni kezdtek úgy, hogy a hó se ropogott a lábuk alatt. Alig tettek meg pár lépést, mikor is hirtelen szél támadt, elsötétült az ég, az őzek pedig riadtan berohantak a fenyvesbe. Furcsa kerek tárgy lebegett felettük, majd kinyílt az alján egy kerek ajtó, és valahogy lebegve, akár egy istenség, leereszkedett egy fényes alak belőle. Az emberek leborultak a földre a zsigeri rettenettől és döbbenettől, és mire fel mertek nézni, újra sütött a sápadt téli nap: más nem volt az égen, az alak is eltűnt. Hosszú, az elején felkunkorodó színes tárgyakat pillantottak meg, két ugyanolyan lemezt. Egyből érezték, isteni ajándékot kaptak. Legbölcsebb tagjuk egyből rájuk állt, és a gravitáció ereje miatt csúszni kezdett a lejtőn. Így alakult ki a síelés Cortina d’Ampezzóban i. e. 5472-ben.

Természetesen a fenti, Stanley Kubrick lázálmával vetekedő eset nem történt meg, ellenben ekkoriban már valóban bizonyítottan éltek emberek a mai Cortina térségében. A helyi népeket az i. e. 3. században asszimilálta Róma, innentől hanyatlásáig a birodalom része maradt az Amplitium nevű térség. A barbár inváziók véget vetettek a fejlődésnek, lombard fennhatóság alá került a terület, majd jött a Német-római Birodalom, aztán 1420-ban a Velencei Köztársaság. A mai Ampezzo szempontjából a legjelentősebb fordulat a Habsburg Birodalom megjelenése volt a kapuknál, aztán a kapukon belül – őket a mai napig hatalmas kultusz övezi a városban. Kisebb szünetekkel (értsd: például Napóleon korában) 1511-től az első világháború végéig az osztrák császári ház hol sötét árnya, hol óvó védőszárnya hullt az alpesi városra. Az idővel gyógyüdülővé váló Ampezzóban ugyan sok német nyelvű is letelepedett, sajátos ladin nyelvét (nem elírás, a ladin a rétoromán egyik dialektusa) a Habsburg uralom alatt is megőrizte. Így eshetett meg, hogy az első világháborúban sok száz ampezzói Ferenc Józsefért áldozta életét a távoli orosz fronton. Szülővárosuk közben többször gazdát cserélt, az olasz offenzíva elfoglalta az osztrák-magyar csapatoktól, akik tiroli katonákkal visszavették. A harcokban sok hektár értékes erdő ment tönkre, a környező hegyek sok heves csatát láttak. A Monarchia veresége és megszűnése megnyitotta az utat a térség Olasz Királysággal való egyesülésére. 1920-ban Dél-Tirollal egyetemben a környéket is megkapta Olaszország, Ampezzót pedig Veneto régióhoz csatolták. Ekkor kapta mai nevét, Cortina d’Ampezzót, ami az Ampezzo-völgy függönyét jelenti. 2007-ben volt a városnak egy hamvába holt próbálkozása, hogy visszakerüljön Trentino-Alto-Adigéhez, a – nem ügydöntő erejű – népszavazáson a nép is e mellett döntött, Veneto tartomány viszont egész egyszerűen nem engedte el hűtlen ladinjait.

A Szent Fülöp és Jakab-bazilika (Basilica dei Santi Filippo e Giacomo). A felvétel 1900 előtt készült. Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Eötvös Loránd / MMKM. Levéltári jelzet: MMKM TTFGY 2019.1.

Ampezzót már az első világháború előtt felfedezték maguknak a tehetős brit turisták, és szép számban áramlottak a jó levegőjű, 1000 méter felett lévő üdülővároskába, a háború után pedig az olasz felső osztályok tagjai is rátaláltak. 

A második világháborút átvészelte a városka, pedig olyan végvárnak szánták a náci németek és a még mellettük kitartó olasz fasiszták, ahol majd megakadályozzák a szövetségesek behatolását Ausztriába. Nagy mennyiségű lőszert halmoztak fel, az ellenség részéről nem véletlenül volt tervben a raktár lebombázása, de végül a rossz idő megmentette a várost a vélhetően hatalmas károkat okozó robbanásoktól. A világháború megfosztotta a települést az 1944-es téli olimpia megrendezésétől, sőt a következő kettőt sem az olaszok kapták: a svájci St. Moritz rendezhette az 1948-ast, a norvégiai Oslo pedig az 1952-est. Az 1956-ost azonban megkapta Cortina d’Ampezzo, és az esemény elhozta számára a világhírnevet. A kiépült télisport-központ turisták tömegeit vonzotta, Cortina pedig olyan értékes márkanévvé nőtt, hogy még a Ford is róla nevezte el egyik modelljét. A párezres kisváros a téli csúcsszezonban majdnem megtízszerezi a lakosságát, de a nyári főszezonban is egyre többen választják a hűvös hegyeket nyaralásra. Hogy miként lett Ampezzo olimpiai város? Ezzel folytatjuk. 

A felvétel Cortina d’Ampezzo közelében a Croda da Lago hegyvonulat egyik csúcsán készült 1896-ban. Fortepan / MMKM. Levéltári jelzet: MMKM TTFGY 2019.1.

OLIMPIÁDOT AKARUNK!

Cortinát a 3000 métert is meghaladó Dolomitok övezik, így ez Olaszország egyik legcsipkésebb, egyben leghidegebb vidéke. Maga a város a tengerszinttől számítva 1244 méter magasan fekszik. Szépen kapja a mediterrán ciklonokat, így a hideg és a hó eredményeképpen remek síterepei vannak.

A 19. század végén még csak megjelent, de komolyan nem vették, majd az 1910-es évektől szárnyakat kapott az olimpiai mozgalom, amit az első világháború sem tudott tönkretenni, csak megakasztani. 1924-től már téli játékokat is rendeztek, ráadásul azonos évben a nyáriakkal, sőt ha tehették, azonos országokban.

Alberto Bonacossa, korának ismert sportolója, a La Gazzetta dello Sport sportnapilap tulajdonos-kiadója már az 1930-as években aktivizálta magát, és meggyőzte a városi tanácsot, hogy ugyan pályázzanak már a téli olimpiára. 1939-ben, Londonban aztán Ampezzónak ítélték az 1944-es olimpia rendezési jogát. A kiváló sajtómágnás, teniszező (az 1920-as olimpián indult is), futballista, műkorcsolyázó, motorversenyző, és persze (mi más?) síelő az átvészelt világháború után sem adta fel tervét, hogy Ampezzóba terelje a világ legjobb télisportolóit. 1948-at nem forszírozta, de az 1952-es olimpiára már sikerült rávennie az illetékes olasz télisport-szövetséget, hogy Cortina d’Ampezzo pályázzon. Csakhogy Cortinának a norvégiai Oslóval és az amerikai Lake Placiddel kellett versenyeznie, a norvégok pedig több szavazatot kaptak.

Cortina 1938-ban / Fotó: Fortepan / Vargha Zsuzsa

“Fel a fejjel” – gondolhatta Bonacossa és az Olasz Olimpiai Bizottság is, és megpróbálták elnyerni az 1956-os játékokat. Az erről szóló szavazást 1949-ben tartották, méghozzá Rómában. Bundát, csalást feltételezni tilos, ezzel együtt az olasz fővárosban már nem fért kétség a cortinai győzelemhez: a város harmincegy szavazatot kapott, fölényesen nyerve a rivális észak-amerikai pályázókkal szemben, akiket a tisztesség okán azért megemlítünk: egyikük a kanadai Montréal (1976-ban itt rendezték a nyári olimpiát, ami totális anyagi csőd volt), másikuk az amerikai Colorado Springs és Lake Placid, melyek közül utóbbi 1980-ban történelme során másodszor rendezett téli olimpiát. A nyertes cortinai pályázat örömét pár éven belül gyász árnyékolta be, Bonacossa ugyanis már nem érhette meg éveken át tartó küzdelmének gyümölcsét: 1953-ban, tehát három évvel az első cortinai, egyben olaszországi játékok előtt elhunyt.

Az 1956-os téli olimpián mindössze harminckét nemzet képviseltette magát, de a fagyos olimpia némi hidegháborús olvadást is hozott. Története során először szerepelt a téli játékokon a Szovjetunió, Kelet- és Nyugat-Németország (tehát az NDK és az NSZK) pedig egyesített német csapattal jelent meg. A szervezők az olimpia előtt arra jutottak, hogy a falu méretű Ampezzót erősen fel kell húzni infrastrukturálisan, hogy megfeleljen az oslóiak által beállított színvonalnak. Hatalmas fejlesztésekbe kezdtek az út- és vasútépítéstől a csatornahálózat bővítésén át szállodák építéséig. A ceh sok milliárd olasz lírára rúgott, az olaszok szponzorokat is bevontak. A versenyeket a média is követte, sőt sokkal jobban, mint korábban bármelyik téli olimpiát: ez volt az első az ötkarikás játékok közül, melyet a tévé is közvetített. A helyszínek közül nem egyet ennek a szempontnak alárendelve terveztek meg, és alakítottak ki, például figyeltek arra, hogy a lemenő vagy a felkelő nap ne világítson szembe a fix kamerákkal. Érdemes megemlíteni, hogy a városban tizenkét helyen állítottak fel hangszórókat, hogy azok is hallgathassák a közvetítést, akik nem jutottak ki a versenyhelyszínekre. A Fejér Megyei Néplap az olimpia előtt azt írta, hogy az olimpiáról színes filmet is terveznek készíteni, és megjegyezték, hogy mintegy 400 újságírót vártak a játékokra, akiknek 300 telefonvonalat biztosítottak. “A lesiklópályák mentén 17 darut állítanak fel a filmriporterek számára”, írták, hozzátéve, hogy a fotóriporterek hűtőházakban kísérleteztek gépeikkel, hogy azok biztosan bírják majd az akár mínusz 30 fokos hideget. 

Volt mit felújítani. A vasúti viadukt 1930-ban / Fotó: Fortepan / MZSL/Ofner Károly

A helyszín a mai olimpiákhoz képest egészen kompakt volt: minden sportaréna és sportlétesítmény sétatávra volt egymástól, tehát éppen ellenkezőleg, mint 2026-ban, amikor több településre, és több száz kilométeres rádiuszban szórták szét a klasztereket. Az egyetlen gond már akkor is a hóhiány volt (az olasz hadsereg hozott havat máshonnan), pedig akkor még nem lehetett sejteni, hogy az emberiség szívósan beleáll a környezetpusztításba. 

A vasúti pályaudvar épülete Cortina d’Ampezzóban / Fotó: Tourism Board of Cortina d’Ampezzo / Alessandra Morelli

Az olimpiai falut megspórolták a szervezők, a sportolók szállodákban, sőt egyesek helyi családoknál aludtak. A legfontosabb létesítmény az Olimpiai Jégstadion, a Stadio Olimpico del Ghiaccio volt, ahova a nyitó- és a záróünnepségeket, illetve a fontosabb jéghokimeccseket szervezték. A stadion a mai napig áll (a 2026-os játékokon a világ legjobbjai curlingeznek benne), és a régi bobpályát is használni fogják februárban, noha a hosszas vita és az 1928-ban épített teknőt is renoválni hivatott építkezés megcsúszása miatt ez nemrégiben még nem tűnt annyira biztosnak. (Részletesebben lásd keretes írásunkat a bob körüli hajcihőről). A stadion és a bobpálya mellett építettek vagy felújítottak több síugrósáncot, alpesisí- és sífutópályákat és a hozzájuk tartozó stadionokat, viszont a gyorskorcsolyának nem építettek állandó létesítményt, a téli olimpiák történetében ez volt az utolsó alkalom, hogy a versenyzők természetes jégen, pontosabban a Misurina-tavon koriztak.

A Misurina-tó / Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Eötvös Loránd

Az 1956-os játékok nyitóünnepségét január 26-án tartották a 14 ezer fősre bővített Jégstadionban, ahol Giovanni Gronchi olasz államfő is megjelent. A megnyitó másnapján elkezdődtek a versenyek bobban, jégkorongban, műkorcsolyában, gyorskorcsolyában, alpesisíben, sífutásban, síugrásban és északi összetettben, a záróünnepséget február 5-én tartották. Az olimpia felfuttatta Cortina d’Ampezzót, és olyan híres üdülővárossá vált, hogy még az 1981-es James Bond-filmet, a Szigorúan bizalmast is az olimipai helyszíneken forgatták, magával Roger Moore-ral.

MUNKÁS-PARASZT, KORIT RAGADSZ!

„Szintén évről évre csökken a jó jégnapok száma, egyre mostohább körülmények között javíthatják formájukat, fejleszthetik tudásukat a gyorskorcsolyázók. Nehézségeiket a Szovjetunió baráti segítsége csökkenti, az évente ismétlődő meghívás a nagyszerű szovjet jégpályákra.” A Képes Sport 1956. évi. 2. lapszámából kivett idézet is jól mutatja, nem csak manapság van gond a téli sportok hazai körülményeivel. Persze az ötvenes évek szegényes Magyarországán még korántsem volt túl sok zárt jégpálya, és a szabadtéri pályák sem rendelkeztek olyan modern technológiával, mely enyhe pluszokban is lehetővé tette a pályahűtést. Magyarország akkoriban szoros láncon függött a Szovjetuniótól, hazánk viszont mindössze kétfős küldöttséget szalajtott a Dolomitokba, ehhez képest a hruscsovi nagyhatalom kisebb tömegnyi sportolót. „Az idén új színnel és tartalommal gazdagszik a téli olimpia: először jelenik meg a rajtnál a Szovjetunió, s ezzel a téli olimpiai játékok fejlődése újabb jelentős állomásához érkezik. A szovjet sport ereje, fejlettsége 1952-ben új lendületet adott a nyári olimpiai játékoknak, s a világ sportközvéleménye most ezt várja a szovjet sporttól Cortinad’Ampezzóban is – írta a Vörös Zászló lelkendezve a közelgő játékokról, hozzátéve, hogy – Olaszországban, a Dolomitokban gazdag, magas, égbenyúló hegyek között, a tenger felszíntől 1224 méter magasságban fekszik egy kis olasz városka, Cortina d’Ampezzo. Itt találkoznak a földkerekség fiataljai.”

A gyorskorcsolyázók hiába készültek, nem kaptak olimpiai kvótát, ellenben két műkorcsolyázónk, Nagy Marianna és Nagy László ott lehettek. Nagyék meg is hálálták, hogy ketten képviselik az olimpián az egész országot, kűrjükkel a páros versenyben behúzták a bronzérmet. Ugyan símagazin vagyunk, de érdemes kiemelni, hogy Nagyék már a második olimpiai bronzukat szerezték ekkor, négy évvel korábban Oslóban is a dobogó harmadik fokára állhattak. Emlékezetes sorozata volt ez a magyar műkorcsolyának: az 1932-es Lake Placid-i téli játékoktól kezdve zsinórban öt olimpián nyert műkorcsolyaérmet a magyar küldöttség, mely a Cortina előtti években nem volt ilyen mérhetetlenül kis létszámú, akár tíz-húsz fős csapatokkal is utaztunk az olimpiákra. 

• 1932-ben és 1936-ban Rotter Emília és Szollás László szereztek bronzérmeket a jégen párosban; 
• a háború után, 1948-ban Kékesy Andrea és Király Ede ezüstérmesek lettek, 
• aztán jöttek a már említett Nagyék. 

Az ő duplázásuk értékét növeli, hogy egyrészt ők alkották a teljes magyar küldöttséget Cortinában (tehát kettőből kettő sportolónk nyert érmet), másrészt mert utánuk évtizedeket kellett várni újabb magyar téli éremre. A magyar műkorcsolya 1980-ban, Lake Placidben szerezte meg ezidáig utolsó érmét, egy ezüstöt: Regőczy Krisztina és Sallay András siklott be a második helyre jégtáncban. Regőczyt és Sallait követően évtizedek múltak el, mire eljött a magyar rövidpályás gyorskorcsolya csodakorszaka, amikor Phjongcsangban és Pekingben összesen két aranyat és két bronzot szereztek a korisaink.

Regőczy Krisztina és Sallay András / Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Visszatérve a szovjetek megjelenésére: érdemes megemlíteni, hogy az olimpia első napján az Esti Budapest így lelkendezett: “Az ünnepélyes megnyitó egyik nagyon kedves mozzanata a szovjet és az amerikai versenyzők meleg hangulatú barátkozása volt. Örömmel láttuk, hogy a két nemzet sportolói milyen nagy szimpátiával viseltetnek egymás iránt. Gyakran látjuk, hogy a szovjet és az amerikai versenyzők mosolyogva cserélik ki jelvényeiket, vagy lefényképezik egymást, hogy kedves emlékük maradjon a téli olimpián szerzett barátaikról.” A szovjetek első téli olimpiájukon remekül szerepeltek, és az éremtábla élén végeztek, jégkorongban az Egyesült Államokat és Kanadát is le tudták győzni. Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke a TASZSZ orosz hírügynökség kérdésére igen tömören értékelte a szovjet küldöttség teljesítményét:

– Mi a véleménye a szovjet sportolók részvételéről és eredményeikről? – kérdezte a TASZSZ tudósítója. 

– A szovjet sportolók részvétele a téli olimpián nagyon jó. Eredményeik gyönyörűek – hangzott a válasz.

Brundage később kiemelte a szovjet-kanadai hokidöntő sportszerűségét, amiről az olimpia végén azt írta a Szabad Ifjúság: “Vegyük például a Szovjetunió-Kanada jégkorong-döntőt. A jégkorong-játék nagyon kemény is lehet. De itt mind a szovjet, mind a kanadai csapat egyetlen incidens nélkül vezette végig játékát.”

Király Ede 1940-ben / Fotó: Fortepan

TUDOMÁNY ÉS TECHNOLÓGIA A JÉGEN ÉS HAVON

A korabeli magyar sportlapok is rácsodálkoztak azokra a sporttechnikai újításokra, amik ma már alapvetőek. Ilyen volt a „finn rakétatechnika”, mikor is a síugrók már nem kalimpáltak a kezeikkel ugrás közben, hanem kezüket hátrahajtva, szinte merev testtartással repültek. „Elugrás után karjukat hátul, testük mellett tartják – mint a vadászrepülőgépek a szárnyukat – és karkörzés nélkül, maximális rádőléssel, eszményi tartással szinte vízszintes vigyázzállásban repülnek el a nézők és a pontozóbírók feje fölött. Ez a rakétastílus lenyűgöző hatású” – írta a Képes Sport a norvégokat a síugródobogóról letaszítani vágyó finnek technikájáról.

A tudomány is odatette magát, szintén a Képes Sport számolt be róla, hogy egy síelő a fa sílécein 82 másodperc alatt csúszott le egy lesiklópályán, ugyanazon a kitűzésen aztán leszáguldott egy új fejlesztésű, műanyag lécpárral is, és 30 másodpercet javított az eredményén. „Az összes anyagok között a legjobban sikló műanyag neve: TEFLON, és létét az atomtudománynak köszönheti” – áll a cikkben.

Mindeközben a házigazda olaszok a bobjaikkal villogtak. „A téli olimpia egyik nagy meglepetése az olasz építésű új bobok győzelme a régi svájci szánok fölött. Az olasz bobok ’titka’ az, hogy a legegyenlőtlenebb, göröngyös jegű pályán is simán siklanak, néhol jóval száz kilométeres sebesség felett.” Az olaszok a versenyekre alaposan letakarva vitték bobjaikat, majd a olimpiai sikerek után megkezdték az exportot. 

Fotó: Pixabay

A mai sífutóversenyeken már alapvetés, hogy a nagyobb csapatokkal waxmesterek is érkeznek, és boszorkánykonyhaszerű praktikákkal igyekeznek minél jobb csúszást biztosítani. (Erről Büki Ádám sífutó a vele készült interjúban részletesen beszél.) „Az egyes nemzetek futóedzői alig aludtak a versenyek előtti éjjeleken, olyan alapos gonddal készítették elő tanítványaik sítalpát. Figyelembe vették a hőmérőt, a pálya hosszát, azt, hogy hol van nagyobb emelkedés, hol hosszabb a lesiklás” – értekezett a Képes Sport. Azt írták, hogy a viaszolásnál az időjárás is fontos tényező, és hogy a női váltót feltehetőleg épp ezért vesztették el a norvégok, ugyanis hirtelen lehűlt az idő, és a léceik elkezdtek visszacsúszni az emelkedésnél.

Az olimpiai lesiklópályákról a Fejér Megyei Néplap részletesen írt a nyitány előtt egy héttel: “Néhány nem érdektelen adatot közlünk a versenytereppel kapcsolatban. A férfiak lefutópályája (a Tofanák lábánál) a rajthelyet is beleszámítva 3160 méter. Magasságbeli különbség 902 méter, ami annyit jelent, hogy a versenyző technikai felkészültségét erősen próbára teszik. Testi erőnlét, rámenősség és tudás – főleg a völgyteknő erdős részein – ezek döntik majd el az eredményeket. Ugyanezen az oldalon a Cal Druscia lábánál van két műlesikló pálya. Magasság: 1748 méter, a pálya hossza 617 méter, átlagos szintkülönbözet 251 méter. Az oslói VI. Téli Olimpiászon először bevezetett óriás-műlesiklás számára különleges terepet kerestek. A Tondis gerince alatt 2336 méter magasságban kezdődő 2660 méter hosszú pálya szintkülönbözete 623 méter. Ez egészen szokatlan és az eddigi téli olimpiáik történetében ismeretlen nehézségek elé állítja a versenyzőket.” 

A lap azt saccolta, hogy az alpesisí-versenyeken az északi országok mellett az – egyébként sok tehetségüket kivándorlás miatt elvesztő – osztrákok, franciák, svájciak és amerikaiak lehetnek jók, de akár a házigazda olaszok is elcsíphetnek egy dobogót. Persze a verseny másodlagos, hiszen más a fontos: “A VII. Téli Olimpiász tényleges nehézségei ellenére, még így is elérheti célját. Mert nemcsak arról van szó, hogy nagyszerű eredmények szülessenek, hanem, hogy a népek közötti megértés és barátság szelleme megerősödjék, ami az emberiség békeharcának győzelméhez vezet” – írták.

DIADALOK SORA

1956. február 9-én a műkorcsolyában bronzérmes Nagy László a Szabad Ifjúságnak nyilatkozva elmondta, hogy elégedett volt a játékokkal. “Magas színvonalú, kitűnően megrendezett olimpián vettünk részt – közölte Nagy, hozzátéve, hogy – csaknem minden versenyen ragyogó eredmények születtek, s nem hiányoztak a váratlan, meglepő teljesítmények sem. Ez a tény a téli sportok újabb nagy fejlődését bizonyította. Elégedettek vagyunk az elért eredményeinkkel is, bár Cortinában sokan hangoztatták, hogy az ezüstéremre sem lettünk volna érdemtelenek. Nem hagyjuk abba a munkát, s csütörtökön délelőtt már ismét edzünk a városligeti Műjégpályán.” Az Új Hungária többek közt így számolt be Nagyék dicső érméről: “Nagy László és Marianne 99.3 ponttal szerezték meg a harmadik díjat. Táncuk, fantasztikus merész új figurákkal – Marianne sokszor szinte a levegőben lebegett és a nézőknek elállt a lélegzetük, amikor kecses könnyedséggel röpdösött partnere körül – sok tapsot aratott.” A lap szerint akkoriban a nézők elég harsányan kifejezték elégedetlenségüket, ha a zsűri szerintük alulpontozott versenyzőket, és előfordult, hogy “nemtetszésüknek azzal adtak kifejezést, hogy Cocacola (sic!) üvegeket, narancshéjakat és diókat dobáltak a zsűri felé”.

Az olimpia egyik legnagyobb sztárja egy osztrák lett. “Toni Sailer három számban szerezte meg az aranyérmet, ami a nyaktörő sípályán szinte hihetetlen nagy teljesítmény. A lesikló versenyben, amelynél a pálya egyes helyeken 30-45 fokos eséssel szédítette még az edzett alpesi futókat is, Sailer gyorsvonati sebességgel, pillanatnyi bizonytalanság nélkül száguldott és elsősége egy percig sem volt kétséges. Jellemző a lesikló pálya nehézségére, hogy kilencven induló közül csak negyvenen értek le a célba és ezek között is csak tizenheten voltak, akik nem buktak fel” – írta róla annak idején az Új Hungária, a Sport és Testnevelés pedig március 1-én közölte összegzését a cortinai játékokról. Szerintük a nagy tanulság – a Szovjetunió mint “télisportóriás” megjelenése mellett –, hogy a havas-jeges sportágak felnőttek, és hogy már itt sem elég amatőrként megjelenni a játékokon és csak úgy “sportolgatni”, hanem napi szinten több óra edzésmunkát kell beletenni. “Sonja Henie, aki valamikor az egész világot elragadta jégművészetével, Cortinában talán tizenötödik sem lett volna” – emlékezett vissza a lap a norvégok háromszoros olimpiai bajnok műkorcsolyázójára. A cikk írója hiányolta a közönséget, és meg is említette, hogy az északi összetett versenyeit egyetlen, a síugrás döntőjét pedig kétezer fizető néző tekintette meg, miközben négy évvel korábban Oslóban százezren voltak rá kíváncsiak. 

A lap szerint az alpesi sí rengeteget fejlődött: “Ami az alpesi sí technikát illeti, az kifejlődött, s az egész világon elterjedt. Már nem beszélnek osztrák, svájci, vagy francia iskoláról, hanem kellő rádűlésről, egyensúlyérzékről és puha rugózásról. A felgyorsult iramot, a hosszú és nehéz terepen csak hatalmas állóképességgel lehet elmerevedés és bukás nélkül kibírni. Mind a sítechnika, mind az állóképesség megszerzése hosszú, rendszeres, egész éven át tartó sokoldalú edzést követel.” A Sport és Testnevelés szerint mindenhol fejlődtek az eredmények, a korábbi olimpiák dobogósai Cortinában az alsó harmadban végeztek volna. “Vezetni pedig továbbra is azok a nemzetek fognak, amelyek a tehetség, szorgalom, önfegyelem és a tudományosan kikísérletezett edzésrendszer és technika mellé a kollektív érzést is kifejlesztik, a pszichikai tényezőket is felsorakoztatják” – foglalta össze az újság a teendőket.

CORTINA ÚJRATÖLTVE

Olaszország – ahogy az mostanában divat nagy sporteseményeknél – a következő olimpiájára már nem úgy készült, hogy egy régióra koncentrál minden rendezvényt, sportágat és helyszínt. Mivel a világesemények már rég túlnőttek azon, hogy egyetlen városban tartsák őket – főleg az olimpia méretű, sok sportágat felvonultatók –, ezért itt is a több helyszínes megoldás mellett döntöttek.

Az alapötlet, hogy a 2006-os torinói téli játékok után húsz évvel ismét Olaszország legyen a havas-jeges olimpia helyszíne, 2017 környékén fogant meg. Már akkor világos volt, hogy a sík terepen fekvő nagyváros legfeljebb a nyitó- és záróünnepségeket, illetve a jeges számokat rendezheti meg. A havas sportoknak Bormiót, Livignót és Santa Caterina di Valfurvát nézték ki. Maga Torino is ismét bejelentkezett az olasz olimpiai bizottságnál azzal, hogy egy nagyon fenntartható olimpiát maga is megrendezne.

2018 augusztusára az olasz olimpiai bizottság úgy döntött, mindegyik kandidáló város együtt fogja megrendezni az olimpiát, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban (NOB) megszavazzák ezt. Így a jelenlegi Milano-Cortina fedőnevű játékok nevéhez még Torino is hozzájött volna. Torino végül mégis kitolatott a rendezésből, az olasz kormány pedig megadta a garanciákat, így összeállt, hogy Milánó és Cortina d’Ampezzo párosával pályáznak. 

Miután a kezdeti dialógusos szakaszból több város is visszavonulót fújt – a kanadai Calgary, a törökországi Erzurum, a japán Szapporó, az osztrák Graz és a svájci Sion –, Milánó-Cortinának egy kihívója maradt: Stockholm, mely már rendezett egy nyári olimpiát, szóval Peking után a második olyan város lehetett volna a világon, amely téli és nyári játékoknak is otthont ad. 2022-ben a svédek tettek is egy próbát, de végül visszavonták a pályázatot, Peking pedig befutott. Stockholm az északi síközponttal, Årével együtt veselkedett neki az olaszok elleni küzdelemnek. 2019. június 24-én zajlott le a szavazás a svájci Lausanne-ban, és az olasz pályázat magabiztos, 47:34-es szavazati aránnyal verte a svédet. Szegény stockholmiak egyébként utána harmadszor is megpróbálták, de a 2030-as téli olimpiára sem őket választották ki, hanem a Francia-Alpokat. Igen, a franciák már olimpiarendező város nevével sem bajlódtak, az olasz pályázatot és rendezést elnézve pedig érthetővé is válik, hogy miért.

KLASZTER MASZTER

Az első téli játékokat Chamonix-ban rendezték 1924-ben. Itt még három közeli helyszínen bonyolították le a versenyszámokat, de azóta csak eltelt egy évszázad, és több sportág több számában több versenyző méri össze az erejét, ráadásul nagyobb közönség előtt, hatalmas médiaérdeklődés közepette. Az olimpiák méregfoga mindig az infrastruktúra kiépítése, emlékezetes, hogy mekkora anyagi csőd lett emiatt az 1976-os montréali nyári olimpia is. A téli létesítmények sem olcsók, így a legtöbb rendező ország igyekszik a meglévőket használni, feltuningolni, és ha a közvetlen közelben nincs ilyen, akkor pár tíz kilométerrel odébb körülnézni. Így tettek 2026 olasz szervezői is, akik alaposan körülnéztek az Olasz-Alpokban, és bőven találtak létesítményeket – főleg, hogy a Milánó-Cortina-tengelyben gondolkodhattak.

2026-ban klaszterokba szórták szét az olimpiai helyszíneket, egy nem kicsi, 22 ezer négyzetkilométeres területen. A milánói klaszter az egyik fő helyszín, itt az AC Milan és az Internazionale híres stadionjában, a San Siróban lesz a nyitóünnepség, míg a PalaItaliában jéghokimeccsek. A Milan Ice Parkban szintén hoki és gyorskorcsolya, az Assago elővárosban lévő Forumban pedig a műkorcsolya és a rövidpályás gyorskorcsolya versenyeit rendezik. 

San Siro / Fotó: Milano Cortina 2026

A cortinai klaszterben az Olimpia delle Tofane pályán rendeznek alpesisí-versenyeket, míg az Olimpiai Jégstadionban curlingmeccseket, az Eugenio Montiról elnevezett bobpályán pedig bob-, szánkó- és szkeletonversenyeket, a rasen-antholzi Arena Alto Adigében pedig biatlonversenyeket tartanak.

A valtellinai klaszterben található a stelviói pályarendszer, ahol az alpesisí mellett az új sportág, a síalpinizmus is bemutatkozik majd. Livigno környékén pedig a snowboardosok és freestyle sízők versenyeznek majd egymással. Val di Fiemme klaszterében a predazzói Giuseppe Dal Ben síugrósáncon nem meglepő módon a síugrók, no meg az északi összetett versenyzői ugranak-repülnek, Teseróban pedig a sífutók és szintén az összetettesek hajtják magukat a havon. Verona klasztere a legegyszerűbb: a római amfiteátrumban rendezik a záróünnepséget.

A helyszínek közül kiemelkedik Livigno, ahol a freestyle, azaz a síakrobatikai számokat rendezik, itt lehet majd végignézni, ahogy iszonyatosakat ugranak a síelők és snowboardosok a big air rámpáján, a félcsőben huppannak fel és le, vagy épp a térdüket gyilkolják meg a mogulszám buckapályáján. Livigno nem a semmiből lett kiválasztva, az olaszok évek óta építik itt a funparkokat, melyek közül a The Beach teljes szereptévesztésben van – még Szörfös Háza/Surfer’s House is található 3000 méteren! -, de persze épp ez a geg az egészben. Értik? Tengerparti ökörködés három kilométer magasan! Őrület. Dili. 

A magyar olvasóknak kedves érdekességet is meg kell említenünk itt. A Livignóhoz közeli Trepallében szolgálta Krisztust évtizedeken keresztül Alessandro Parenti atya, aki még a különböző közművek behozatalát is kibrusztolta a 2000 méter felett fekvő, cudar időjárású járásba. Annyira legendás figurává vált, hogy ő ihlette Don Camillót, Giovannino Guareschi író karakterét, akit később Terence Hill is alakított a Magyarországon is sugárzott sorozatban.

Rendszeresen felverik az alpesi völgy csendjét begőzölt norvég, svéd, francia, olasz szurkolók kolompjai, akik biztatják kedvenceiket, amint azok gőzmozdonyként fújtatva csúsznak be a lőállásba, hogy eltaláljanak egy fekete pöttyöt légpuskájukkal. Ebből már ki lehetett találni, a biatlonisták északolasz fellegvára következik, Anterselva, azaz hogy mivel Dél-Tirolban vagyunk, Antholz. A sílövők versenyeihez az olyan háromezres csúcsok látványa biztosítja az ideális hátteret, mint a Magerstein, a Hochgall vagy a Wildgall.

Predazzót is érdemes kiemelni, még akkor is, ha az embert nem érdekli annyira, ahogy a síugrók lecsúsznak a sáncon, elrugaszkodnak, és lehetetlen hosszú ideig repülnek a levegőben, mire földet érnek. A Fiemme-völgy legnépesebb települése ugyanis igazi geológiai szenzáció, megmutatja, hogy gyűrődtek össze az évmilliók alatt a gyűrhetetlennek tűnő kőzetek. Egészen szürreális kétezer méteren tengeri élőlények fosszíliáit megcsodálni, pedig a helyi geológiai múzeumban erre is van esélyünk. De ne távolodjunk ennyire el a játékoktól, hiszen itt van a Giuseppe Dal Ben Síugró Aréna, ami már három világbajnokságnak, egy téli Universiadénak és számtalan világkupaversenynek adott helyszínt 1988-as megnyitása óta. Összesen hat nagy- és normálsánc található itt, ahol a síugrók mellett természetesen az északi összetett versenyzői is repülnek majd párat.

Nem messze Predazzótól található Tesero, ahol a sífutószámokat rendezik majd meg, így a Fiemme-völgy valóban az északi szakágak fő helyszíne lesz. A létesítmény a völgy közepén van, közúton jól megközelíthető, és ha neadjisten nincs elég hó, akkor az Avisio patak vizéből lehet műhavat gyártani.

Fotó: Milano Cortina 2026

MIT ADNAK NEKÜNK A CORTINAIAK?

Egy XXI. századi olimpia önmagában is egy hatalmas fesztivál, aminek csak egy része, hogy különböző nemzetek sportolói megmérettetik magukat egy havas lejtőn vagy a tükörjégen. Egy csomó izgalmas programmal készülnek a vendéglátó városok, amelyek sokszor alapjaikban változnak meg a játékokra az új épületekkel vagy épp új közlekedési módokkal. A SKI+ megkérdezte a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB), hogy mire számítson az, aki a játékok idején Cortina d’Ampezzóba utazik.

Az öt karika kivetítve Cortina d’Ampezzo felett / Fotó: Tourism Board of Cortina d’Ampezzo / Manaz Productions 3

A NOB azzal kezdte a válaszát, hogy a téli játékokkal párhuzamosan rendezik a Milano-Cortina Kulturális Olimpia 2026 rendezvénysorozatot. Az olimpiai eszme egyik alappillére a sport és az oktatás mellett a kultúra – elég csak arra gondolni, hogy az első pár olimpián a sportolóival egyenértékű olimpiai érmeket kaptak az adott év legjobb építészei vagy festői is, mint a magyar Hajós Alfréd. A kultolimpia voltaképp már 2024 januárjában kezdetét vette és 2026-ig tart, bevonva több várost, régiót, intézményt, iskolát, művészt és helyi közösséget, közösen ünnepelve az olasz kulturális örökséget. Az eseménysorozat hat pillérre épül: 

• a kapcsolódás a sport, művészet, történelem és kultúra között; 
• a közösségek bevonása és a személyes növekedés; 
• a fenntarthatóság és az outdoor életstílus; 
• a befogadás, a sokszínűség és a felhatalmazás; 
• a párbeszéd és az integráció az Olimpiai Fegyvernyugváson keresztül; 
• a kultúra és a közös örökség. 

Mindez visszatükröződik az események közös dizájnjában is.

A NOB szerint a 2024-ben indult Kulturális Olimpia mintegy 6 millió embert ért el októberig, több mint 2400 oktatási és bevonó aktivitás kapcsolódik hozzá, a kulturális eseményeknek 500 ezer résztvevőjük volt, ebből 51 ezer diák. Több mint 1800 napnyi esemény ment le és 1152 médiamegjelenést generált mindez a #culturalolympiad hashtag alatt.

Olyan események zajlottak vagy zajlanak többek közt, mint 

• a Triennale Milano keretein belüli Art Posters kiállítás, ahol tíz 40 év alatti alkotó az olimpiai értékeket jelenítette meg; 
• vagy a Sport – A Test Kihívásai kiállítás Roveretóban, ahol több mint 300 régi és modern alkotást vonultatnak fel az emberi test témája körül; 
• a Teatro Sociale di Comóban a Fair Play nevű program, ahol a sporthoz kapcsolódó performanszokat lehet megnézni; 
• az Una Montagna di Libri irodalmi fesztivál Cortinában; 
• a Gioco di Squadra világpremierje a Milánói Szimfonikus Zenekar előadásában; 
• illetve a lettországi bobosoknak emléket állító Latvian Rocket táncos előadás.

Mint írtuk, létesítmények is épültek szép számmal a térségben, a szétszórt helyszínek miatt hat kisebb olimpiai falut is felhúztak, nem mindent a nulláról. A decentralizált modell jóvoltából lesznek eredeti helyszínek és épületek, ideiglenes építmények és teljesen újépítésű házak is, mindez így kevésbé terheli a természeti környezetet. A milánói olimpiai falu a legjelentősebb, ez a korábbi Porta Romana pályaudvar átalakításával épült, és a játékok befejeztével kollégium lesz belőle egy újonnan kinövő, közszolgáltatásokkal, parkokkal és közösségi terekkel teli városrészben. Hat lakóépületet húztak fel, melyekben 1130 lakóegység kapott helyet 1700 ággyal. Minden épület nyolcszintes, mindegyik földszintjén a sportolók számára fontos szolgáltatások kaptak helyet, úgy mint ebédlő, társalgók, irodák, csapatterek, konditerem, poliklinika és az olimpiai és paralimpiai bizottságok terei. 

Az olimpiai falu építése / Fotó: Milano Cortina 2026

Az épületek zömmel Olaszországból származó fából épültek, így környezetbarátnak mondhatóak. A házakat zöld teraszok hálózata köti össze. Ezek nemcsak árnyékolnak, hanem tisztítják a levegőt, szabályozzák a hőmérsékletet, közösségi helyként szolgálnak, és még városi farmoknak is helyet adhatnak. Gyűjtik az esővizet, a rendelkezésre álló energia 60 százaléka megújuló forrásokból származik, a hűtő-fűtő berendezések a remények szerint 40 százalékkal mérséklik a szén-dioxid-kibocsátást.

A sok klaszterben szétszórt olimpiai helyszínek között nem lesz egyszerű közlekedni. A NOB szerint Milano-Cortina rendezői azzal érveltek a struktúra mellett, hogy így a meglévő létesítményeket maximálisan ki tudják használni, és nem kell újakat építeni, így a 2020-ban megfogalmazott olimpiai alapelveknek is megfelelnek. A főszervezők igyekeznek minden klaszterben dedikált csapatokat kialakítani, így a helyi szervezőknek várhatóan nem kell majd sokat mozogniuk a klaszterek közt. Ha mégis kell, ahol lehetséges, a közösségi közlekedést használják, így például a vasutakat. A versenyhelyszínek 85 százaléka eleve működik, ha más nem, akkor ideiglenes jelleggel, közülük sok már korábban is volt házigazdája világkupaversenyeknek vagy világbajnokságoknak.

ÖTKARIKÁS RELIKVIÁK

Aki részt vesz egy olimpián, akár versenyzőként, akár látogatóként, vagy egyáltalán a környéken él, üdül, átutazik, általában szívesen vásárol emléktárgyat. Mégiscsak egy olimpián járt az ember, nem mehet haza üres kézzel, csupasz marad a már így is mágnesektől roskadozó hűtő bal alsó sarka, és a gyermek is sírni fog, ha nem kapja meg a kabalaállat plüss verzióját. Milánó szívében, a Largo Cairolin, illetve a Piazza San Babilán is nyílt egy-egy ajándékbolt szeptember közepén, de a legnagyobb „megastore” ősszel nyílt meg a Piazza Duomón. Itt aztán fel lehet öltözködni tetőtől talpig Milano-Cortinába: pólók, pulcsik, dzsekik, sapkák közül lehet válogatni. Kiegészítők is vannak szép számmal, a hűtőmágnestől a kulcstartón át az emlékérmékig. És ott van mindenféle méretben és formában Tina és Milo, a két menyét, az olimpia kabalái. Mindezeket egyébként az olimpia hivatalos webshopjában, a shop.olympics.com-on is meg lehet venni.

Kérdésünkre a NOB azt írta, a Milano-Cortina után következő, 2030-as téli olimpia – amely simán csak a Francia-Alpok helynévvel operál – ugyanezt az alapelvet követi, tehát főleg a meglévő létesítményeket használja majd. Itt a versenyek színhelyeinek 93 százaléka már felépült korábban. Franciaországban két régióban, Auvergne-Rhône-Alpes-ban és Provence-Alpes-Côte d’Azurben lesznek a versenyhelyszínek, így egy nagy terület lakosai profitálhatnak a játékokból. A francia szervezők is figyelnek majd a környezeti lábnyomra, és ugyanúgy klaszterekbe rendezik a helyszíneket, mint az olaszok. A 2034-es olimpia Salt Lake Cityben kompaktabb lesz, bár szintén számol létező versenyhelyszínekkel, amik relatíve közel fekszenek egymáshoz.

Többször előkerült a környezetvédelem és a környezeti lábnyom ügye, amire nagy hangsúlyt fektetnek az olasz szervezők. Részletes fenntarthatósági stratégia készült, aminek lényege a kibocsátáscsökkentés, a megújuló energia használata és az innováció kihasználása a karbonkibocsátás visszaszorításában. A gyakorlatban ez olyan praktikákat takar, mint a játékokat kiszolgáló autóflotta méretének csökkentése (ráadásul a kocsik 21 százaléka elektromos, sok pedig bioüzemanyaggal működő lesz), vagy épp a párizsi nyári olimpia több eszközének, tárgyának újrafelhasználása. Szintén Párizstól vették át, hogy számolni fognak majd a vízfelhasználással, hogy e téren is tartható szinten maradjon a rendezvénysorozat.

A SKI+ kérdésére közölte még a NOB, hogy a 2026-os játékokat októberi adatok szerint 75 ország 85 tévéadója közvetíti, de hozzátetták, hogy ez a szám még nőni fog az olimpiai láng fellobbanásáig. Nőtt is, nincs megállás.