“Izommemória. Ez a kulcsszó” – Kozuback Kamilla snowboardossal beszélgettünk

Van egyáltalán olyan időszaka az évnek, amire azt mondhatjuk, hogy az edzés szempontjából szünet, és hátradőlhetsz? 

Igen, többnyire az április és a május ilyen. Tornatermi edzés persze akkor is van, júniusban viszont már elkezdődnek a légzsákos edzések. A szünetet azért szeretem, mert akkor biztosan hazautazom Kanadába, és a családommal lehetek.

Izgatott vagy az olimpia miatt, esetleg félsz tőle? A második olimpiádra készülsz, tehát van már valamiféle rutinod ebben.

Félni nem félek, de nagyon izgatott vagyok. Tény, hogy a cortinai a második olimpiám lesz, de az első olimpiámon még nagyon fiatal, mindössze tizenhét éves voltam, most viszont már huszonegy vagyok, kicsit érettebb és tudatosabb, hogy úgy mondjam: „igazibb” versenyző, mint négy évvel ezelőtt. Örülök, hogy megint Magyarországot képviselhetem, és hogy megmutathatom, hogy mennyit fejlődtem. Remélem, jó eredményeket fogok elérni. 

Fotó: The Orbital Strangers Project

Kanadában élve, félig magyar származásúként miért döntöttél úgy, hogy magyar színekben versenyzel a kanadai helyett?

Tizenhat éves voltam, amikor ez a döntés megszületett. Anya sokszor mondta előtte, hogy “milyen klassz lenne, ha Magyarországot képviselnéd versenyzőként.” Csecsemőkoromtól kezdve sokat jártunk Magyarországra, évente kétszer biztosan mentünk akár hetekre, hónapokra is, sokszor töltöttem ott a karácsonyt. 2020-ban jött a covid, a járvány miatt majdnem két éven keresztül nem láthattam a magyarországi rokonaimat, a 2020/21-es szezonban pedig nem is versenyezhettem. Ekkor jutott eszembe, hogy ez egy jó alkalom lehet átcsúszni a magyar csapatba. 

Macerásabb magyar versenyzőnek lenni, mint kanadainak? Kanadában több a hó, több a hegy, edzésekre járni már csak ezért is egyszerűbb lehet.

Kanadában hosszú a tél, és vannak hegyek, de világkupa-szintű freestyle parkok sajnos ott sem mindenhol vannak. Ezekkel a kihívásokkal ebben a sportban meg kell küzdeni. Azt a célt tűztem ki magamnak, hogy anyukám oldalán a magyar zászlót képviseljem a pályán, így az ezzel járó minden kihívást elfogadtam. Mindig is a legjobb teljesítményt akartam hozni a nemzetközi porondon, de idővel fontossá vált az is, hogy “milyen mez van rajtam”. Kéthónapos voltam, amikor először Magyarországra vittek, egész életemben volt magyar útlevelem és állampolgárságom. Lehet, hogy a két ország messze van egymástól, de Magyarország és a Magyar Snowboard Szövetség rengeteg lehetőséget adott nekem: tudtam indulni világkupán, jó körülmények között tudok edzeni. Örülök, hogy azt a zászlót képviselem, amelyiket igazán akartam, és hogy ez az olimpián is így lesz. Az olimpia nagy dolog, az egész világ tud róla, négyévente csak egy van belőle. Minden világkupának és egy csomó másik versenynek az a célja, hogy a versenyzők kvalifikálják magukat. Ezért küzd mindenki, ezért edzünk és azért hajtunk, hogy ott a lehető legjobban teljesítsünk. Már az maga hatalmas nyomás a sportolókra, hogy egy négyévente egyszer megrendezett versenyre megyünk.

Az olimpia miatt az idei éved sűrűbb, mint egy átlagos szezon előtti év?

Abszolút. Edzőterem, speciális snowboard-gyakorlatok, erősítő- és kardioedzés, légzsákos edzések sora. Általában úgy van, hogy három vagy négy nap edzést követ egy pihenőnap, aztán folytatjuk. Nincs nagyon időm másra.

Az edződ mindenhova elkísér?

Igen. Ő kanadai, az ország keleti részéről származik, és mindenhova velem utazik. Az őszi táborokba és versenyekre is jön, az összes világkupára, és persze az olimpiára is.

Milyen célokkal indulsz Cortinába? 

Hogy 100 százalékot tudjak hozni. Két lábbal a földön állok, reális céljaim vannak, például az, hogy slopestyle-ban minden olyan trükköt teljesítsek, amelyeken most is dolgozom, és hogy szépen landoljak belőlük. Azt majd a pontozóbírók döntik el, hogy mindez mire lesz elegendô. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy miért snowboardozom, és hogy miért tartom a boardot egy fantasztikus sportnak.

Ha már szóba kerültek a trükkök. Te magad találod ki őket?

Vannak egyéni ötletek, de mindent egyeztetünk az edzővel. Elérhető célokat tűztünk ki, amit csak úgy lehet, hogy az edző ismer téged és a képességeidet is. Tudnia kell, hol tartasz jelenleg, hogy a fejlődésed melyik szakaszában jársz, és hogy meddig juthatsz el az olimpiára. Rengeteget ismétlünk, nagyon sok az edzés, értem ezalatt a tornatermi és a légzsákos edzéseket is, utóbbi nélkül képtelenség megtanulni a nehéz és nagy ugrásokat. Az edzőnek látnia kell a hibáimat, rá kell vezetnie arra, hogy mit rontok el, ugyanígy azt is jeleznie kell, hogy mit csinálok jól. Az edző azért van ott, hogy észrevegye és elmondja neked azokat a dolgokat, amiket te nem látsz, és hogy segítsen neked új dolgokat tanulni, és azokat úgy a személyedre formálni, hogy a versenyzés biztonságos legyen.

Biztonságos? A slopestyle-ról és a big airről az utolsó jelző, ami eszembe jut, hogy biztonságos. Ehhez képest egy Super G “vasárnapi sétának” tűnik.

Pedig tényleg biztonságos. A lényeg, hogy vizualizáld, amit csinálsz. Ha benne van a fejedben a mozdulat, akkor komolyabb sérülés nélkül tudsz gyakorolni és végrehajtani valamit. Ha ezerszer lejátszol magad előtt egy-egy trükköt, ha ismételgeted, és gyakorlod eleget, akkor beleivódik az idegeidbe, az agyadba, és annyira konzisztenssé válik, hogy az izmaid is megjegyzik. Nyilván rengeteg sérülési lehetőség van, egy légzsákos edzésen is kificamíthatod a bokád vagy beütheted a fejed, de annál kisebb erre az esély, minél jobban beépíted a mozdulatot az izmaidba. Izommemória. Ez a kulcsszó.

1-es típusú diabétesszel élsz. Milyen hatással van ez a betegség az edzésekre és a versenyzésre?

Nyolc évvel ezelőtt diagnosztizáltak diabétesszel, amikor tizenhárom éves voltam, majd másfél évvel ezelőtt kaptam egy diagnózist a gluténérzékenységemről is. A kettő együtt erősen kihat az étrendemre, de igyekszem helytállni a konyhában is. Anya diplomás nővérként dolgozik, az utóbbi években pedig sokat segített nekem, hogy megtanuljam jól használni az inzulint. Egy Dexcom G6 nevű, állandó cukormérőt használok, amely minden öt percben méri a vércukorszintemet, és az adatot a telefonomra vagy az okosórámra küldi. Ezeket az értékeket a szüleim is megkapják a világ bármely tájáról. 

A versenyszezon rengeteg utazással jár, Ázsiától Ausztrálián át Európáig számos helyen megfordulsz. Az ételek mindenütt mások, a versenyzés stresszel jár, ez mind-mind befolyásolhatja a vércukorszintedet. 

Tény, hogy nagyon sokat utazunk a versenyszezonban, de ami nagyobb gond, hogy szinte soha nem maradunk sokáig egy helyen, sokszor pedig épp ezért nehéz odafigyeljek az étrendemre. Kínában például sok tésztás és rizses étel van, ezek egytől egyig másképpen, és néha nem túl jól hatnak a vércukorszintemre. A versenyszezon eleve stresszes, és mint bármelyik normális sportoló, az én szervezetem is adrenalinnal reagál. Ha túl magas vagy túl alacsony a vércukorszintem, az kihat az edzésre is: álmos és fáradt, vagy egyszerűen csak nagyon szomjas leszek, nehezebbé válik a koncentráció, ilyenkor pedig hajlamos vagyok figyelmetlenné válni ahhoz képest, mint amikor minden a legnagyobb rendben van. A nyár az egyszerűbb évszak, akkor sokkal könnyebb kordában tartani a diabéteszt. Kevés az utazás, sok az aktivitás, otthon pedig könnyű megfelelően étkezni, ugyanígy Európában is. Az elmúlt két hónapban a vércukorszintem tökéletes volt, de jön a tél, jönnek a versenyek, ami nehezített pálya. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a diabétesz sokat segített nekem sportolóként: tudom, hogy bizonyos ételek és bizonyos típusú edzések milyen hatással vannak rám. Mély összhangban élek a testemmel, sokat törődöm az egészségemmel, a diabétesz pedig okosabb, tudatosabb sportolóvá változtatott.

Vannak a napi rutinodba beépített szabályok? Hogy például 11 órakor versenyem lesz, és akkor két órával előtte érdemes beadni az inzulint, mert akkor minden rendben lesz, mire a rajtmezőbe állok?

Persze, de ezt mind képes összezavarni az utazás és a jetlag, és mindenütt kell pár nap, mire hozzászokik a testem a helyi állapotokhoz. Szinte biztos, hogy edzés előtt másfél órával próbálok enni valamit, és megfelelő mennyiségű inzulint beadni, hogy kellően tudjak fókuszálni. Ha nem sikerül tökéletesen, akkor egy újabb tapasztalatnak fogom fel, és legközelebb még jobban odafigyelek.

Fotó: The Orbital Strangers Project

Olvastam egy interjút veled, amelyben említetted, hogy amikor úsztál, akkor könnyű dolgod volt, mert a medence mellett tartottál valami csokit vagy üdítőt, és ha kellett, csak kinyúltál érte, majd folytattad az úszást. Egy havas edzés közben ezt hogy oldod meg?

Az emberi test úgy működik, hogy amint jön a kihívás, beindul az adrenalintermelés, ezzel együtt pedig a vércukorszint emelkedése. Tegyük fel, hogy havon vagyok, és egy új trükköt fogok csinálni. Természetesen ideges vagyok, izgulok. Nyilván félek, de közben magabiztosnak kell lennem, és szinte elkerülhetetlen, hogy a vércukorszintem megugorjon. A zsebemben nincs inzulin, de a hátizsákomban van, tehát van hova nyúlni.

Huszonegy éves vagy, a cortinai lesz a második olimpiád. Mi lesz Cortina után?

Folytatom a versenyzést, a jövőt viszont nem tudom megjósolni. Nem tudom, hol hol tart majd ez a sport négy vagy nyolc év múlva, de azt tudom, hogy nagyon szeretem, és hogy egyszerre a szenvedélyem és a hobbim, és hogy vannak még céljaim vele. Hogy lesz-e harmadik vagy negyedik olimpia ebből, az sok tényező függvénye. Hogy bírja-e a testem a terhelést, ez csak egy a sok közül. 

Számít, hogy hol állsz rajthoz, hogy mi a helyszín? Számos alpesi síelő vagy snowboardos azt mondja, hogy ezt vagy azt a lejtőt szereti, jól teljesít rajta, de te ugratsz, néha egy félcsőben siklasz, és a laikus azt gondolhatja, hogy egy ugrató vagy a cső mindenhol ugyanolyan.

A cső csak látszatra ugyanolyan mindenütt, a környezet pedig mindenütt más, és egyáltalán nem mindegy, hogy Kanadában, Svájcban, Kínában vagy Ausztriában vagyok. Az egyik legnehezebb része a sportunknak, hogy alkalmazkodnunk kell. A fal mindig 22 láb magas (circa 7,7 méter), ez az olimpiai és a világkupákon használt cső mérete, a hosszúsága viszont változó, a dőlésszöge szintén, sőt más a pálya meredeksége, és más a falak alakja, ez pedig mind-mind változtathat a sebességeden, ráadásul minden ugrást ezekhez kell bemérni. Ezért fontos, hogy a mozdulat be legyen épülve az izmaidba, és hogy lássad kívülről, amit csinálsz. A legjobb snowboardosok a cső méretétől függően hat, hét, nyolc ugrást is megcsinálnak egy menetben. Félcsőben viszont nem indulok az olimpián, nem is edzek rá, mivel csakis big airben es slopestyle freestyle számokban állok rajthoz.

Verseny előtt lesz lehetőség edzőkörökre, ugye?

Persze. A világkupákon mindig két edzőnapunk van a selejtezők előtt, majd még egy edzés a döntők előtt. Az olimpia az egyetlen olyan verseny, ahol három napon keresztül lehet edzeni a verseny előtt.

Versenyeztél már ott, ahol az olimpia lesz?

Nem, még nem, ez egy számomra teljesen ismeretlen helyszín. Soha nem jártam Livignóban, csak Olaszország más részében. De megnéztem, hol lesz a verseny, gyönyörű hely, és fantasztikus big air pályát építenek.

Egyszer eljön a napja, hogy abbahagyod a versenyzést. El tudod képzelni, hogy a hósport környékén fogsz dolgozni?

Nem tudom még, tényleg. Vannak ötleteim, hogy mit csinálnék a snowboardon túl. Nagyon érdekel az emberi test, szimpatikus az egészségügyi pálya, de az edzőit sem zárnám ki. Egy nap talán edző lehetek. Sokat utazom, egyre többet tanulok, egyre több emberrel találkozom, a sok-sok impulzus pedig nyilván ráébreszt majd arra, hogy mit akarok csinálni. Sokat jelentene nekem, ha a snowboardban maradhatnék. Kis közösség ez, mindannyian barátok vagyunk, nehéz lenne ezt otthagyni. A snowboard a szenvedélyem és a „szerelmem”. Ez a sport jelent számomra mindent.