Tavaly ilyenkor beszéltünk legutóbb, és elég jó formában voltál, nagyon készültél a szezonra. Amennyire én láttam, nagyrészt sikerült is, amit szerettél volna. Ezt jól látom?

Hát majdnem jól látod. Tényleg nagyon jó volt, mondhatjuk, hogy életem egyik legjobb szezonja volt. Évről évre egyre jobb vagyok, de az egyik legnagyobb tavalyi célom, hogy pontszerző legyek a világkupán, az még nem sikerült. (Az interjú szeptemberben készült, eredetileg a SKI+ 2025/26-os lapszámában jelent meg, de még közvetlenül lapzárta előtt érkezett a hír, hogy Zita a 25. helyen végzett műlesiklásban az alpesisí világkupában, Leviben. Zita technikai versenyszámban a magyar alpesisí történetének első világkupapontjait szerezte meg – a szerk.) Viszont az Európa-kupa szlalom számában  már tavaly volt top tízes futamom, megdupláztam az egy évvel korábbi pontjaim számát, s ezzel összesítésben a 27. helyen végeztem. Szóval összességében jó szezont zártam, de azért a világkupa pontszerzés még hiányzik belőle.

Az idei szezon legnagyobb attrakciója az olimpia lesz. Előtte van még olyan verseny, amelyik fontos neked?

Persze, bőven. Az olimpia előtt indulok még világkupákon, és lesznek Európa-kupa futamok is. De most ötkarikás idény következik, ami minden mást felülír, még azt is, hogy a kontinentális sorozatban egyébként dobogóesélyesként rajtolok, a legjobb helyekért küzdhetek. Egy átlagos szezonban ezért mindig ez az első nálam, most azonban különleges idény következik

Mármint az olimpia után? Azért kérdezem, mert beszélgettem Bozsik Anna korábbi olimpikon sífutóval, és ő azt mondta, hogy hiába, hogy az olimpia is csak egy világbajnokság, ha úgy vesszük, mégis más, semmihez sem fogható: az olimpia az olimpia. Te is így érzed?

Mindenképpen, már csak azért is, mert csak négyévente van. Azért négyévente egy darab versenyre kiélezni magad, az nagyon-nagyon nehéz. Annyi mindenen múlik az eredmény, például, hogy milyenek a körülmények, éppen milyen a hó, hogy milyen a pályatűzés, milyen a felszerelés, meg hogy milyen napot fogok ki. Én mindig magamnak csinálom meg a lécemet, az se sikerül mindig egyformán. És hát az olimpia iránt óriási az érdeklődés, mindenki nagy figyelemmel kíséri, úgyhogy sokkal nagyobb a nyomás, mint más versenyeknél.

tóth zita

Fotó: The Orbital Strangers Project

A megszokott nyári edzésprogramon változtatott valamit, hogy jönnek a téli játékok?

Abban például különbözött, hogy idén nyáron sokkal többet síeltünk, mint amennyit alapból szoktunk. És miután az olimpián két számban is indulok, szlalomban és óriás-műlesiklásban, mind a kettőre kellett edzeni. Nálam az utóbbi években eléggé háttérbe szorult  az óriás, mert a szlalom jól ment, és abban próbáltunk minél többet edzeni és versenyezni. De ezen a nyáron újra előkerült az óriás, és nagyon sokat edzettünk rá, még többet is, mint amennyit szlalomoztunk. Mindez azért is nagyon jó volt, mert az óriás az tulajdonképpen a sízésnek az alapja: ha jól megy az óriás, az nagyon sokat segít a szlalomomnak is. Emiatt is jó felkészülési időszakon vagyok túl: sok volt a sízés és a kemény szárazedzés is, jó nyár van mögöttem.

Tavaly február óta Franciaországban élsz, Tignes-ben, az Apex2100 nemzetközi síakadémián. Mármint, hogy ott van a bázisotok, de közben meg sokat utaztok. Még mindig olyan jól kijössz az edződdel és a társaiddal, mint kezdetben?


Igen, az edzőm ugyanaz, de most kaptunk két segédedzőt is, ők is nagyon jók, úgyhogy igazából három edzőnk van, akik folyamatosan együtt segítik a felkészülésünket. És mostanra tényleg egy csapat lettünk. Én nagyon szeretem a családomat, és nagyon hiányoznak, de nem nagyon van honvágyam, mert otthon érzem magam itt. Hozzá vagyok szokva ehhez az életmódhoz, mivel nyolcéves korom óta nagyon sokat voltam távol a családomtól: a gimiben is kollégista voltam, úgyhogy volt időm megszokni. Itt pedig még könnyebb is, mert nagyon jó a csapatom, egy valódi kis család vagyunk. Több időt töltök a csapattársaimmal, mint bárki mással, nagyon jó a csapatdinamika, igazán jól működünk együtt. Remélem, hogy ez így is marad, mert enélkül azért nehéz lenne. Persze azért gyakran beszélek a családommal, nagyjából minden másnap. Kell is, különben elfelejtenék magyarul.

Azt mondod, hogy legalább tizenöt éve erről szól az életed. Arra vissza tudsz emlékezni, hogy milyen volt megtanulni síelni?

Hát én háromévesen tanultam meg síelni, úgyhogy kevés konkrét emlékem van erről. Olyanokra emlékszem, hogy gyönyörű szép a táj, emlékszem a hó csillogására és a sebesség örömére, mert utóbbi egyből elvarázsolt. Az is elég eleven emlék, hogy már akkor sem kellett noszogatni, hogy felcsatoljam a lécet, és a hideg miatt se panaszkodtam soha. Tényleg nagyon szerettem síelni már a kezdet kezdetén is, sőt versenyezni is. Van egy olyan sztori erről, amire én egyébként már annyira nem emlékszem, de mesélték, hogy családi síelésen voltunk, és az egyik nap volt egy gyerekverseny. Láttam, hogy a velem egyidős gyerekek versenyeznek, úgyhogy nagyon mondogattam, hogy hú, de nagyon szeretnék menni. Azt mondják, még sírtam is érte, és akkor másnap már rajtba állhattam. Sikerült kikönyörögnöm otthon.

Tehát akkor neked nemcsak a síelés, hanem a versenyzés is öröm.

Nekem nagyon fontos az is. A tesóim inkább élvezetből sportolnak, az egyik kite surfözik, a másik windsurfözik, de nem nagyon szeretnek versenyezni. Amúgy én is imádok síelni, az nekem magában is nagyon nagy élvezet, de nekem nagyon nagy szükségem van a megmérettetésekre. Jó érzés tudni, hogy lesz egy verseny, és hogy most épp azért dolgozom, hogy ott jól szerepeljek, mert így értelmet nyernek a napjaim. És hát az, amit az ember a rajtban érez, az az adrenalin… nagyon hiányozna, ha nem lenne. Amikor ott állok, akkor mindig olyan hálás vagyok, hogy ez nekem megadatik.

Ez azt jelenti, hogy nincs is benned drukk? Nincs az a lámpaláz, amit sok versenyző olyan nehezen kezel?

Ó, dehogy nincs! Én kifejezetten izgulós vagyok, úgyhogy egy kicsit ellentmondásos a dolog, hogy ennyire szeretek versenyezni, közben meg ennyire izgulok miatta – de hát én valahogy így működöm. Rengeteg olyan versenyem volt, ahol jobban teljesíthettem volna, ha nem izgulok. Az edzőimmel is sokat beszélgettünk mostanában arról, hogy az edzésen nagyon jól megy a sízés, tényleg minden szuper, aztán amikor rajtba állok, hirtelen teljesen máshogy megyek, és nem feltétlenül hozom ki magamból a maximumot. Próbálunk rájönni, hogy ez vajon miért van így, és mindig arra jutunk, hogy ez fejben dől el. Úgyhogy tényleg a stressz lehet az oka. Mindig azt gondolom, hogy a versenyeken valami extrát kéne nyújtanom, hiszen olyan nehéz eljutni odáig, épp ezért különleges alkalomnak érzem az összest, pedig ott is csak ugyanúgy kéne síelni, mint az edzéseken. Az is csak egy nap, mint bármelyik edzésnap. Ha ezt sikerül bebeszélni magamnak, akkor tudom kihozni magamból a legjobbat. Mindig próbálok így nézni a versenyekre, de azért amikor négyévente jön egy olimpia, ott azért a rajtban állva nehéz úgy gondolni egy futamra, mintha az is csak egy sima edzésnap lenne. Az a szerencse, hogy én tényleg szeretek magamon dolgozni, szeretem a kihívásokat, úgyhogy én ezt így is élvezem. A kudarcokból tanul az ember legtöbbet, és a sikert is más megélni úgy, hogy előtte voltak kudarcok.

Olyan családból jössz, ahol sokan síelnek, ahol nagy becsben van tartva ez a sport. Vagy inkább a versenyzés az, ami számít nálatok?

A sízés tényleg eléggé összeköti a családomat, még a nyolcvanéves nagymamám is síel. Ő egy óriási példakép nekem, olyan fitt és olyan nagyon szépen síel. De nálunk tényleg mindenki síel, az apukám és a nagybácsim is, ők gyepsízők voltak még annak idején, úgyhogy talán onnan jön ez a sport. És egyébként a mozgás a lényeg, mindenki csinál valamit. A versenyzés szerintem annyira nem fontos, de ettől még nagyon sok versenyző van meg volt a családban. De ami összeköt minket, az a sport, ez biztos.

Szerinted ők elvárják tőled, hogy komoly eredményeket érj el?

Szerintem nem. A család felől terhet én igazából sose éreztem a vállamon, inkább azt, hogy támogatnak mindenben. Mindenki annyira drukkol nekem, és annyira segít, hogy én magamtól szeretnék minél jobban teljesíteni. Hogy legyen mit felmutatni, hogy tessék, ezt együtt értük el, merthogy nekik is hatalmas munkájuk van benne. Valami ilyesmi.

tóth zita

Fotó: The Orbital Strangers Project

Azért az izgalmas dolog, hogy jön egy olimpia. Van-e bármi a mindennapjaidban, ami azért változott meg, mert most egy ilyen nagyon komoly megmérettetésre kell felkészülnöd?

Igazából nincs, mert az én fókuszomban mindig is a sportom volt. Eddig is azzal telt minden napom, hogy azt kerestem, hogy miben tudnám fejleszteni magam, és hogy miként lehetnék még jobb síző és még jobb versenyző. Ezért aztán az, hogy most jön egy olimpia, érzésben annyira nem más, mint ami eddig volt. Annyiban mások a mindennapjaim, hogy egyre többen kérdezgetik, hogy sikerült a felkészülés, meg hogy mik a célok az olimpián. És ettől valahogy kezd tudatosodni az emberben, hogy hú, tényleg, milyen sokan drukkolnak, várják az olimpiát, ettől pedig szépen rakódik az emberre a teher, hogy hát igen, jól kell szerepelni. Talán ez az, ami most más, hogy szinte mindennap az olimpiáról kérdeznek, de hát ez hozzá tartozik az egészhez. Az azért segít, hogy folyamatosan külföldön vagyok, és hogy itt a csapatomban több lány is indul az olimpián. Nekünk mindez természetes, épp ezért nem is nagyon téma, hogy Cortinára készülünk. Csak akkor érzem a terhét kicsit, amikor véletlenül hazatévedek, vagy amikor magyarokkal beszélek.

Hiányzik bármi az életedből? Bármi abból, ami egy nem síversenyző, nem élsportoló huszonhárom éves lány életében benne van?

Alapjában véve nem, mert én egyszerűen annyira nagyon szeretem azt, amit csinálok, hogy el nem cserélném semmiért. Szokták kérdezni, hogy nem érzem-e áldozatnak, amit megteszek a sportért, de a helyzet az, hogy én tényleg annyira szeretem, hogy ilyesmi eszembe sem jut. Rengeteget utazunk, egyik napunk se olyan, mint a másik, úgyhogy ebbe nem lehet beleunni. Egyébként meg tudjuk, hogy azért ez véges, hogy majd egyszer lerakom a sílécet, és akkor majd megtapasztalhatok minden olyasmit, amit esetleg kihagytam.

Mennyire ijesztő neked az a gondolat, hogy ennek egyszer vége lesz?

Hát nagyon. Pont tegnap gondolkoztam azon, hogy ez már a nyolcadik évem a nemzetközi versenyeken, és hogy nyolc év igazából milyen hosszú idő, de visszanézve meg milyen gyorsan elment. Azt számolgattam, hogy most huszonhárom éves vagyok, és ha eltelik még nyolc év, akkor már harmincegy leszek. Itt nagyon gyorsan telik az idő, ami egy kicsit tényleg megijeszt, mert nem szeretném, hogy vége legyen. Úgy érzem, hogy még nagyon sok tervem van a sportban, és nagyon sok napom van a havon.

És hát elég sok időd is van, akármilyen rövidnek tűnik is majd visszatekintve. Előrefelé nem múlik az olyan gyorsan.

Ez igaz. Előrefelé ez teljesen rendben van.