Hova helyezi el az Osztrák Síszövetséget nemzetközi szinten, főleg az olyan nagy sínemzetekhez képest, mint Svájc, Norvégia vagy az Egyesült Államok?

Az Osztrák Síszövetség az elmúlt évekhez hasonlóan jelenleg is big playerként pozicionálja magát; sikeres szeretne lenni az élsportban és a rendezvények szervezésében is. Úgy gondolom, hogy mi vagyunk az egyik legnagyobb, legjobban működő, és alighanem a legjobb rendezvényeket szervező szövetség. Elég megemlíteni olyan páratlan eseményeket, mint amelyek Schladmingban és Kitzbühelben vannak, valamint síugrásban a Négysánc-versenyen. Ezt a pozíciót az Osztrák Síszövetség továbbra is meg szeretné tartani. Ha pedig a sísport színvonala felől nézzük, akkor hosszú távon újra elsők szeretnénk lenni az alpesi sportokban. Úgy vélem, hogy a jövőben sokkal inkább az egyes sportolókra kell koncentrálnunk, és kevésbé a teljes csapatra. Végre újra rendszeresen az élmezőnyben szeretnénk szerepelni, és ismét harcba szállni Svájccal a vezető szerepért.

Mennyire erős a nemzetközi együttműködés a világ élmezőnyébe tartozó síszövetségek között?

A korábban felsorolt nemzetekkel nagyon-nagyon jól működünk együtt. Amerikával szerződésünk van, közösen tárgyalunk meg és hajtunk végre sok mindent. Rendkívül hasznos, hogy Svájccal, Németországgal és Norvégiával is folyamatos információcserében vagyunk. A véleményünk – ahogy az lenni szokott – nem mindenben egyezik, viszont mindannyiunknak fontos, hogy a rendszer demokratikus maradjon.

Milyen konkrét együttműködéseik vannak például az ázsiai országokkal vagy Észak-Amerikával?

Az Amerikai Egyesült Államokkal abból áll az együttműködésünk, hogy részben közösen edzünk az osztrák gleccsereken, megosztjuk a tudásunkat, és amikor Amerikába utazunk, az amerikai sícsapattal együtt edzhetünk, és előnyt élvezünk a pályáik használatában. Japánnal is együttműködünk, és ez a jövőben is így lesz. Ha egy japán iskola Ausztriába érkezik, biztosítjuk számukra, hogy nálunk edzhessenek, sok oktatónk pedig kijár hozzájuk. Köztudott, hogy az osztrák síoktatás színvonala magas, és hogy az osztrák síedzők ott vannak mindenhol a világon. Nagyon hasonló a helyzet az északi összetett számokban is: gyakran hívnak meg minket más nemzetek a világ minden pontjára. Északi összetettben most is együttműködünk Franciaországgal, síugrásban pedig Csehország a partnerünk.

Ön is említette, hogy az aktuális nehézségek ellenére Ausztria továbbra is a világ egyik vezető nemzete a sísportban. Hogyan lehet hosszú távon megőrizni ezt a pozíciót, és hogyan lehet évtizedeken át világszínvonalú teljesítményt nyújtó sportolókat kinevelni?

Elsődleges, hogy rendkívül jó az együttműködés az Osztrák Síszövetség és a klubok, illetve a tartományi síszövetségek között, és mindennél fontosabb, hogy a szülőket is bevonjuk a folyamatokba. Az Osztrák Síszövetségnek is meg kell küzdenie azzal, hogy a gyerekek sokkal több sportágból választhatnak, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, ezért csak szűkebb utánpótlással tudunk számolni, mint korábban. A jövő érdekében számos erőfeszítést kell tennünk ez ügyben. A természeti adottságaink a gleccserek miatt is nagyon-nagyon jók, telente kiválóak a körülmények nálunk minden havas sportág számára, és természetesen azon vagyunk, hogy a sportolóink sikereire támaszkodva fenntartsuk és tovább javítsuk a sísport körüli pozitív hangulatot – és hogy ismét bevonzzuk a fiatalokat.

Korábban egy interjúban ezt mondta: „Ausztriában továbbra is nagyon erős a bázisunk, sok gyerek igazán jól síel és nagy potenciál rejlik bennük. Jelenleg azzal a kihívással nézünk szembe, hogy tudjuk-e megfelelőképpen fejleszteni ezeket a gyerekeket, vagyis elérjük-e, hogy 14 és 17 éves koruk között megtegyék a következő lépést.” Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ausztriában mindig is nagyon sokan nagyon jól síeltek, ez ma sincs másképp, ami azt mutatja, hogy az egyesületek továbbra is remekül működnek. Rajtunk is múlik, hogy a speciális síiskolákkal együtt megtegyük a következő lépést, vagyis, hogy a jó gyerek-diák-sportolókat jó FIS-versenyzőkké neveljük. Az elmúlt öt-tíz évben ez talán nem pont úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Kicsit stagnáltunk, és kicsit talán – ahogy korábban is mondtam – túlságosan is a sportolóink összességére koncentráltunk, minek köszönhetően valamelyest lemaradtunk a legjobbaktól, és már nem mi diktáljuk a trendet. Dolgozunk egy strukturális reformon, amitől azt várjuk, hogy úgy öt-hét év múlva újra ott legyünk, ahol korábban voltunk.

Említette, hogy szorosan együttműködnek a tartományi síegyesületekkel, amelyek az utánpótlás neveléséért is felelősek. Milyen más módokon fedezik fel, és választják ki a tehetségeket? A futballban vannak tehetségkutatók, úgynevezett talentscoutok. Léteznek hasonlók az osztrák síéletben is?

A labdarúgásban az edzők tényleg mindenhova eljutnak, és egyszerűen megnézik a fiatal sportolókat. A sísport kicsit más, bár a sípályákon, a versenyeken vagy a közös edzéseken mi is tájékozódhatunk hasonlóképpen. A rendszer szerintem továbbra is nagyon jó és átlátható, és így jól támogathatók a sportolóink: a síegyesületekből bekerül valaki a kerületi csapatba, onnan a tartományi csapatba, majd az Osztrák Síszövetség csapatába. Egységes felmérőink vannak a 10-11 évesektől egészen a 30 éves élsportolókig minden korosztály számára. Ezeket a teszteket az Osztrák Síszövetség és a tartományi síszövetségek közösen dolgozták ki. A sérülések megelőzése érdekében is közösen próbálunk lépni, igyekszünk a lehető legjobban felkészíteni a diákokat a télre.

Az utánpótlás nagy része tehát a tartományi egyesületekből és a sígimnáziumokból érkezik?

Úgy van felépítve az osztrák rendszer, hogy az egyesületekből, a tartományi síszövetségekből és a speciális síközépiskolákból érkező utánpótlásból válogatjuk ki a legjobb sportolókat. A legfontosabb iskolákból, egyebek mellett Stamsból, Bad Hofgasteinből, Saalfeldenből, Schladmingból, Windischgarstenből és Eisenerzből kerülnek ki ezek a diákok.

Az utánpótlás-nevelésről ugorjunk az élsportra és az olimpiai játékokkal kapcsolatos kilátásaikra. Milyen célokat tűztek ki a közelgő világbajnokságokra és olimpiai játékokra? Mit vár a szezontól, melynek csúcseseménye a februári téli olimpia?

Ha az ember az Osztrák Síszövetségben dolgozik, netán síelő, sífutó, vagy edző, akkor mindenki elvárja tőle, hogy az érmek lebegjenek a szeme előtt. Aki ismer, az tudja, hogy nekem az a fontos, hogy egész évben jól teljesítsenek a sportolóink, egész évben küzdjenek a dobogóért, vagyis, hogy valóban meglegyen az alapjuk ahhoz, hogy folyamatosan az első ötben szerepeljenek, és ne csak egyszer legyenek szerencsés olimpiai bajnokok vagy világbajnokok. Egyértelmű, hogy az olimpiai dobogós helyezésekhez kell egy kis szerencse is, belejátszik a sportoló aznapi állapota. Én mégis azt vallom, hogy ha megteremted a feltételeket, akkor a nagy napon a szerencse is melléd szegődik. Mindent megteszünk azért, hogy februárban az olimpián a legjobbak között legyünk.

Ausztria 21 kvótával indul a téli játékokon. Mit gondol erről a számról?

Ha az osztrák sísport teljesítménye alapján tekintünk rá, akkor természetesen túl alacsony ez a szám. Másrészt az olimpia egy világesemény, amelyen rengeteg nemzet vesz részt, és érthető a törekvés, hogy más – akár a sísport szempontjából ritkaságnak számító – országok is elindulhassanak, így ki lehessen használni az olimpia globális reklámértékét. Természetesen szeretném, ha több kvótánk lenne, hogy még több sportolónk teljesíthessen a sport legnagyobb színpadán. Az északi összetett éppen válaszút előtt áll, hogy maradhat-e az olimpián, miközben néhány sportág esetében szerintem csökkenteni lehetne a kvóták számát, hogy az északi összetettben a nőknek is legyen elég helyük. Miközben az északi összetettben rengeteg szakember dolgozott azért, hogy megfeleljen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által is előírt szabványoknak, vannak olyan törekvések, hogy bevegyenek a téli olimpia sportágai közé egy olyat, amely egyértelműen a nyárban gyökerezik, konkrétan a hó-röplabdát. Érdemes elgondolkodni azon, merre tartanak az olimpiai játékok, így meg kell fontolni azt is, hogy pusztán a reklámérték miatt indokolt-e, hogy egy adott sportág olimpiai sportág legyen. Vajon a téli sportoknak önmagukban van-e még értékük? Ha megnézem az utóbbi idők fejleményeit, akkor úgy gondolom, hogy már egyetlen téli sportág sincs biztonságban, ahogyan az sem biztos, hogy a téli olimpiai játékok a jelenlegi formájukban fennmaradhatnak.

A mostani olimpián debütál a síalpinizmus. Erről mi a véleménye?

Elvben nagyszerűnek tartom, hogy egyre többen – különösen az Alpokban – örömüket lelik benne, hogy sílécen jussanak fel a hegyekbe. Azt viszont kicsit sajnálom, hogy amit majd az olimpián látni lehet ebből, valójában nem adja vissza a sportág lényegét. Nagyon kevés köze van a klasszikus, konzervatív értelemben vett síalpinizmushoz. Ez persze az én személyes véleményem, mindazonáltal természetesen örülünk neki, hogy osztrák sportoló is indul ebben a számban az olimpián.

Gondolom, órákig lehetne beszélni róla, de röviden összefoglalná, hogyan készülnek a sportolóik az olimpiára?

Értelemszerűen kihasználták a helyi gleccsereken tavasszal uralkodó remek viszonyokat. Sölden és a Hintertux gleccserein nagyon könnyű jó edzéseket tartani, a pályák komoly technikai felkészülésre is alkalmasak. Jelentősen javult a sportolóink erőnléte, az állóképességük és a koordinációjuk. Az osztrák gleccsereken általában augusztus közepéig edzenek, utána Svájc magasabb gleccserei vagy akár tengerentúli területek, például Chile felé veszik irányt. Épp most (2025 szeptember végén beszélgettünk – a szerk.) térnek vissza az utolsó sportolóink is; kiváló telet fogtak ki Dél-Amerikában, hatékonyan tudtak edzeni. A múlt héten szerencsére esett egy kis hó már itthon is, az osztrák gleccserek készen állnak a télre. Pitztal pénteken megnyílt, Sölden pedig október 1-jén nyit, így az osztrák versenyzők a helyi gleccsereken fejezhetik be a felkészülést az október végi, szezonnyitó söldeni világkupára.

Tudom, hogy nem jós, de nagyjából hány olimpiai éremmel lenne elégedett?

A síszövetség tizenkét-tizennégy érem megszerzésére törekszik. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor ismét nagyon jó olimpiai játékot zár az Osztrák Síszövetség. 

Ettől a szezontól kezdve kötelező lesz a légzsák a gyorsasági versenyeken. Milyen reményeket fűz hozzá?

Ez az első év, hogy kötelező a légzsák a két legfelső kategória versenyein, a világkupán és a kontinentális kupán. Szerintem nagyon fontos lépés, a legtöbb versenyző már eddig is gyakran használta. A következő fontos újítás lehet majd, hogy olyan dolgokat építsenek a síkötésekbe, melyek javítják a kötések kioldómechanizmusát – de ehhez még sok tesztelésre van szükség.

Vannak olyan egyéb biztonsági intézkedések az alpesi vagy az északi síversenyeken, amelyeket mihamarabb bevezetne?

Meg kell akadályozni minden olyan aerodinamikai fejlesztést, amely a síelést vagy akár a síugrást még veszélyesebbé teszi. 

A sportok közül a téli sportokat sújtja a legerősebben a klímaválság: egyre rövidül az az időszak, amikor síversenyeket lehet rendezni, illetve egyre magasabbra kell áthelyezni őket. Láttam, hogy vannak cselekvési terveik a kihívások kezelésére, átlapoztam a „Future:Focus: Ski&Snowboardsport“ című kiadványukat, amely az elkövetkező évekre irányuló akcióprogramjukat mutatja be. Az is látszott, hogy a 2025-ös saalbachi világbajnokságot példaértékű eseménynek szánták, ahol a lehető legmagasabb szintű fenntarthatósági szabványokat vezettek be. Mit mutatott ez az esemény, és mi a véleménye általánosságban a klímaváltozással összefüggő kihívásokról?

Fontos, hogy az eseményeket fenntartható módon szervezzük meg, hogy környezetbarát és erőforrás-kímélő módon használjuk az eszközeinket. Saalbach szerintem megmutatta, hogy az Osztrák Síszövetség sokat tesz a feltételek javításáért. Természetesen, ha valaki kritikusan közelít a témához, annak ez is kevés, de egyértelműen arra törekszünk, hogy hatékonyabbá tegyük a közlekedést, a pályák előkészítését és a fűtést is. Úgy gondolom, hogy már eddig is nagyon sokat dolgoztak ezen a szakemberek, de nyilván van még hova fejlődni. Valóban kevesebbet havazik, a hóhatár is egyre magasabbra tolódik, éppen ezért fontos hangsúlyozni azt is, hogy az olyan példaértékű események, mint a söldeni világkupa, rendkívül fontosak. Lehet, hogy a gleccsersíterepekből idővel normál síterepek lesznek, és a téli időszakban kiválthatják azokat a síterületeket, amelyek jelenleg még akár az 500–600 méteres magasságig is leérnek. Fontos azonban azt is kiemelni – és aki ismeri Ausztria időjárási viszonyait, az tisztában van vele –, hogy nagyon gyakori nálunk az úgynevezett inverziós időjárási helyzet, tehát amikor fent melegebb van, mint lent. De szerencsére még akkor is van lehetőség bizonyos mértékű hóágyúzásra. Hiszem, hogy továbbra is biztosítani kellene a lehetőséget az alpesi síelésre az alacsonyabban fekvő területeken is. Egyrészt megvannak a lehetőségek erre, másrészt a technológia folyamatosan fejlődik. Látjuk például, hogy mennyire kevés vízre van szükség a mesterséges hó előállításához, illetve hogy a víz körforgása ilyenkor is működik. Energiára nyilván szükség van  hozzá, ez nem is kérdés, de a vizet nem „használjuk el”. Fontos kérdés az is, merre tart a turizmusunk. Továbbra is szeretnénk az alpesi síelés lehetőségét kínálni a világnak? Ha igen, akkor szerintem ez még jó sok évig megoldható lesz. Úgy gondolom, az alpesi síelés benne van Ausztria – és általában az alpesi országok – DNS-ében. Remélem, hogy a jövőben is törekszünk majd arra, hogy ezt megőrizzük, és nemcsak a következő, hanem az azt követő generációk számára is.

 

Visszatérő kritika az osztrák sajtóban, miszerint a sísport legnagyobb gondja az, hogy túl sűrű a versenynaptár, hasonlóan például a futballhoz, a teniszhez vagy a Forma-1-hez. Ezért a sportolók egyre több sérülést szenvednek, és a telítettség miatt egy idő után a nézők érdeklődése is lankadni kezd. Mit gondol erről?

 

Azt valóban el kell ismerni, hogy ahogy nő a versenyek száma, úgy nő a sérülésveszély is. Ennek az az egyik fő oka, hogy egy szezonban a sportolóink a világ minden táján megfordulnak, és így egyre kevesebbet tudnak pihenni. Fontos lenne, hogy a különböző szövetségek – végső soron a FIS is – olyan versenynaptárt állítsanak össze, amely lehetővé teszi, hogy takarékoskodni lehessen az erőforrásokkal. Valóban gyakori kritika, hogy túl sok a verseny, és van is ebben igazság, csakhogy minden sportoló és minden szövetség szeretne nagyobb bevételre szert tenni, amihez rendezvények kellenek. Ha tehát azt nézzük, hogy most szűk harminc verseny van egy szezonban – legyen szó alpesi síről vagy síugrásról –, az első pillantásra valóban soknak tűnhet, hiszen szinte folyamatosan úton vannak a sportolók. De a másik oldalon ott van az igény a nagyobb bevételre, és így máris egyfajta ellentmondásban találjuk magunkat.

Ha kicsit Ausztrián kívülre tekintünk: mennyire vonzó a sísport az alpesi régión kívül élő fiatalok számára?

Nagyon vonzó, folyamatosan azt látjuk, hogy nagyon sok vendég érkezik Ausztriába az Alpokon túlról. Összességében még mindig nagyon sokan szeretik Ausztriában síeléssel tölteni a téli szabadságukat. Egyes nemzetek részéről pedig az is komoly cél, hogy idővel egyik-másik versenyzőjük eljusson a FIS-versenyekre. A lehetőségek nyitottak, számos sícsarnok létezik a világon, melyek alacsony belépési küszöbbel biztosítják a hozzáférést a sísporthoz – még ha ez a megoldás nyilván csak csepp a tengerben.

Nem beszélve a Magyarországon és más, ebből a szempontból rosszabb adottságú országban egyre terjedő műanyag pályákról.

Igen, ez is egy olyan alternatíva, amelyről mindenképp érdemes beszélni, főleg most, amikor a hóhelyzet problematikája napirenden van. Ott van például Dave Ryding (Ryding nyolcévesen kezdett száraz pályákon versenyezni, tizenkét évesen síelt először havon, majd ő lett minden idők legjobb brit síelője – a szerk.), aki ma a legjobbak között versenyez, és ő is műanyag borítású pályákon nőtt fel, szóval ha ez elterjedne, mindenképp jól működő eszköze lehetne annak, hogy a fiatalok szélesebb tömegei számára elérhetővé váljon a síelés. Remélem, lesznek olyanok, akik hajlandóak ebbe invesztálni.

Ön északi összetett szakágban volt sikeres élsportoló. Hogyan befolyásolja a sportolói múltja a jelenlegi sportigazgatói munkáját? Van valami, ami a jelenben hasznára van? Valahol azt olvastam, hogy egyszer azt mondta: szeret mindig első lenni.

Az, hogy elsőként érjünk célba, valóban az élsportolók alaptétele kellene, hogy legyen, nem igaz? Nem felejtettem el, hogy korábban magam is élsportoló voltam, ez sokat segít abban, hogy valamennyire bele tudjam élni magam egy élsportoló helyzetébe – min megy keresztül, amikor átél valamit, megkap valamit, vagy éppen nem kap meg valamit, amire vágyik. Úgy vélem, hogy komoly hozzáadott értéket jelent, hogy részben még most is úgy gondolkodom, mint egy élsportoló, de közben meg kellett tanulnom azt is, hogy a sportolói gondolatmenet nem mindig egyezik a sportvezető, mint hivatalnok nézőpontjával. Fontos, hogy a lehető legjobb kompromisszumot találjuk meg a kettő között, és így egészséges egyensúly alakuljon ki.