“Csókolom, itt vagyok, síelést oktatok”, de csak néztek rám, hogy műanyag pályán? – beszélgetés Fogarasi Orsolyával

Kell, hogy legyen a történetedben egy pont, amikor ezt a sportot megszereted, és tulajdonképpen felteszed rá az életed. Hol van ez?

Máig nagyon világosan él bennem a kép. Kilenc- vagy tízéves voltam, Bystrára (Sebesérre), a Chopok déli oldalára jártunk edzőtáborba, ahol mindössze egy pálya volt egy csákányos felvonóval, a pálya alatt pedig faházak álltak. Már zárták a felvonót, de én még felmentem az utolsó körben. Egyedül voltam, már mindenki lesíelt. A nap éppen lemenőben volt, havas csúcsok vettek körül, és akkor azt mondtam, hogy “ez olyan gyönyörű, és én olyan szabadnak érzem magam”… azt hiszem, ez a pillanat meghatározta az életemet.

Miért voltál akkor Bystrán edzőtáborban?  

Nyolcéves voltam, amikor édesanyám találkozott egy volt osztálytársával, aki megkérdezte tőle, hogy volna-e kedvem elmenni a lányával síelni? Anyukám ezután megkérdezte tőlem, én pedig mondtam neki, hogy persze, pedig nem sokat tudtam a sísportról. A családban senki sem síelt, nekem pedig nulla sítudásom volt. Síiskolák híján akkoriban egy-egy sportegyesületben működtettek síszakosztályt, én az OSC-be kerültem, ahol első körben elmentem a Diana utcai általános iskolába egy tornatermi edzésre Szabó „Zulaj” Zoltánhoz. Később ő vitt el az első sítáboromba is, ahova egy fából készült síléccel érkeztem, amit apukám hozott le a padlásról. Mikor megérkeztem, Zulaj bácsi azt mondta, hogy “te viccelsz? Te a múzeumból jöttél?” Akkoriban már voltak kantnival ellátott műanyag sílécek, sőt műanyag cipők is, én pedig egy bőrbakancsban mentem meg faléccel, és egy héten keresztül azzal síeltem. Nem volt nagy élmény, szinte minden hóekében bevett kanyarnál elestem. Nehéz ám kantni nélküli faléccel síelni, mintha egy durungot kötnének a lábadra.

Fotó: Bielik István

Nem sok sikerélményed lehetett. 

Leszámítva egyetlen alkalmat. A Kékes déli lejtőjén síeltünk, Zulaj bácsi pedig az utolsó nap följött, és leküldött az északi pályán, amelyikre (egyébként kötelező jelleggel) ki volt írva, hogy „Életveszély, csak saját felelősségre”. A felvonók akkoriban úgy működtek, hogy egy baromi gyors drótkötélbe beakasztottál egy fém kampót, és így tudtál felmenni. Zulaj bácsi viszont nem adott nekünk ilyen kampót, csak leküldött minket a pályán, lesiklottunk, ő pedig állt a lift tetején, és nézte, hogy ki hogy jön föl. Hatunk közül talán hárman lecsatoltak és fölsétáltak, hárman viszont azt mondtuk, hogy ha van lift, akkor azzal megyünk fel, úgyhogy megfogtuk kesztyűvel a kötelet, és fölmentünk. Amikor felértünk, Zulaj annyit mondott, hogy „na, belőletek lesz síelő.” Zulaj bácsi tudott nyers lenni, ezt is kicsit úgy mondta, belém is égett a hangneme. De bármilyen nyers volt, és bármennyire nem volt könnyű ember, nagyon sokat tett a sísportért, és nagyon sokaknak határozta meg az életét. 

Hány gyerek volt fent ebben a táborban a Mátrában?

Hat-nyolc gyerekről volt szó, az OSC-nek volt egy faháza Mátraházán. Hamar versenyezni kezdtünk, Apjok Ildi és Görgey Anna is oda járt. Nagy élet volt a Mátrában akkoriban, ki is nyújtottuk a téli szezont, amennyire csak lehetett. Síelni viszont akkor is kellett, amikor már nem volt hó, ehhez pedig műanyag pályára volt szükség. Jó ideig külföldre jártunk műanyagra, de a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján Zulaj bácsi behozott egy pályát Csehszlovákiából. 

Miért pont onnan? 

Mert jártunk ki versenyezni Iglóra (itt 350 méter hosszú műanyag pálya volt, ez volt talán a leghosszabb mind közül), néha pedig Besztercebányán és Gölnicbányán edzőtáboroztunk, szintén műanyagon. Besztercebánya belvárosában volt egy sígimnázium, az iskolának pedig volt egy nem túl hosszú, viszont nagyon meredek pályája, a városban pedig volt egy üzem, ahol nagyon jó minőségű műanyag pályákat gyártottak. Később mi is onnan rendeltük meg a pályát Óbudára. 

Edzőtábor, versenyek. Mennyi ideig tartott a versenyzői karriered? 

Tizenhét éves koromban volt egy térdsérülésem és egy tüdőgyulladásom, ezzel pedig véget is ért, a sérülés és a betegség miatt kimaradt egy szezon. Zulaj bácsi ezután megkérdezte, hogy “van kedved oktatni a kicsiket?” Örömmel igent mondtam a felkérésre, ő pedig be is osztott egy edző mellé. Elkezdtem oktatni, érettségi után pedig a TF-re kerülve elkezdtem a síedzőit. Az OSC-ben akkor már serdülő korú gyerekekkel is foglalkoztam, ami azt jelentette, hogy 19-20 évesen 14 éveseket edzettem, többek közt Béky Piroskát is. Akkoriban még bőven voltak versenyek Magyarországon, a 80-as évek végéről van szó: fel lehetett menni a Mátrába, sőt külföldre is utazhattunk. A munka miatt sportútlevelet adtak, mehettél nyugatra, illetve volt államilag finanszírozott válogatott keret. A sísport a maihoz képest más rendszerben működött. Rengeteg nemzetközi verseny volt a 10 és 14 éves kor közötti gyerekeknek, a válogatott kerettagok meghívásos rendszerben utazhattak. Mi is voltunk így a gyerekekkel Törökországban, Spanyolországban a Sierra Nevadában, és Olaszországban is jó pár helyen, például a Topolinón. A Topolino a nem hivatalos gyerek világbajnokság, olyanok is nyertek ott, mint Alberto Tomba, aki 2004-ben járt itt a síiskolában. Úgy szervezték meg, mint egy miniolimpiát: vonulhattunk az utcán a táblánkkal és a zászlóval, ami nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is hatalmas élmény volt. Nívós versenynek számított, az ottani dobogósokat később világkupákon láthattad. 

Ha jól tudom, a műanyag tanpálya összeér az OSC történetével és az első hazai síiskolával. 

Zulaj bácsi az OSC-ből vitte át a műanyag pályát a saját cégébe, így alakult meg a maiakhoz képest teljesen más elven működő Budapesti Gyermek Síiskola. Nekem akkor a fő munkám az edzősködés volt, éppen egy kanadai gyerekversenyre készültünk. Zulaj bácsi elsőre egyetértett azzal, hogy menjünk, de később visszakozott, és akkortájt az egyik gyerek szülei megkérdezték tőlem, hogy „te miért nem csinálsz magadnak egy síiskolát?” Nekem ez addig eszembe se jutott, mert mással voltam elfoglalva, de bogarat ültettek a fülembe. Volt a kerületben egy tehetséggondozó iskola, a diákjainak pedig itt, a mostani síiskola területén álló sportparkban tartottak délutáni foglalkozásokat. Eljöttem ide, megláttam a szintkülönbséget, és azt mondtam, hogy itt lehetne pályát csinálni. A sportpark akkori igazgatója megígérte, hogy elintézi a papírmunkát, összeköt mindenkivel és megszervez mindent, én pedig kész céggel álltam itt, amikor egyszer csak eltűnt, és utána soha többet nem került elő. Ez volt 1992-ben. Egy évvel később fogtam magam, és bementem mindenkihez, hogy csókolom, itt vagyok, és síiskolát szeretnék nyitni.

Eközben a fő munkahelyed az OSC volt?

Igen. Nagyon sokat utaztunk a gyerekekkel, évente akár négy-öt hónapot is külföldön voltunk, vagy mentünk fel száraz edzőtáborba a Mátrába.

Nem is volt soha „rendes” munkád?

Egy évig dolgoztam gazdasági vezetőként egy magániskolában, de elég gyorsan rájöttem, hogy én bármit megcsinálok, csak ne kelljen a négy fal között ülnöm. Kukás is inkább lettem volna, csak hadd menjek ki, hadd mozogjak és hadd legyek a levegőn. 

Mennyi ideig kellett kilincselned az ötleteddel? 

Rengeteg utánajárással, végül 1994-ben sikerült pecsétet tenni a síiskolára. Nekiláttam kiirtani a bokrokat, markológépek jöttek-mentek, átrendeztük a terepet, és kialakítottuk a két pályát. Az elején még igazi felvonó sem volt, tán két év telt el nélkülük.

Tehát aki lecsúszott, az felsétált?

A kispályán volt egy drótkötél, a nagypályán viszont semmi. Akkoriban nem volt olyan egyszerű felvonót vásárolni, mint manapság. Egy drótkötél volt, egy villanymotor és egy hajtómű: ez volt a sífelvonó.

A pálya pedig, miképp azt említetted: Csehszlovákiából, mármint akkor már Szlovákiából érkezett.

Egy pótkocsis kamion hozta, akkor még be lehetett állni autóval a ház mellé. Bejött az autó, leparkolt, és kipakoltak. Olyan magasan állt a műanyag, mint ez a ház. Fogtuk, összeraktuk a pályát két kézzel. Az összes barátunk, sőt a barátainknak a barátai is itt dolgoztak velünk. 

És tulajdonképpen monopol helyzetbe kerültél.

Részben, mert a Zulaj bácsinak megvolt a pályája, de ő csak hétvégente síeltetette a gyerekeket. Foglalkoztatott néhány oktatót, akiknek saját  maguknak kellett beszervezniük a tanítványaikat, és le kellett adni valamennyi pénzt, ha a pályára vittél valakit. 

Fotó: Bielik István

Egyből a nyitás után lettek vendégeid?

Az első év kicsit izzadságszagú volt. Szórólappal kopogtattam a környékbeli óvodákban és iskolákban, hogy “csókolom, itt vagyok, síelést oktatok”, de csak néztek rám, hogy műanyag pályán? Igen, azon, de azért jövögettek. Gazdaságilag és a működés szempontjából is más koncepciót álmodtam meg, mint ami a Zulajé volt: azt akartam elérni, hogy a síiskolába jöjjenek a tanítványok, és ne feltétlenül az edzőkhöz vagy az oktatókhoz kötődjenek a gyerekek. 

A névadás egyértelmű volt? Hogy magadról nevezed el? 

Dehogyis. Teljesen mást akartam. 27 éves voltam, “lyukas volt a nadrágom”, viszont jött egy befektető, aki hajlandó pénzt tenni az iskolába, én pedig a szellemi tőkémet és a munkámat adtam hozzá. A befektető ragaszkodott a névhez, pedig én próbálkoztam, hogy adjuk el a nevet, például hogy legyen valami símárka mögötte. Erre ő mondta, hogy ne, a te neved legyen az iskola neve. Rábólintottam, pedig nem vagyok az a típus, aki szereti előretolni magát, ő viszont kardoskodott, és mondta, hogy legyen így. 

Meg kellett szoknod ezt a helyzetet? 

Meg, de mostanra már sikerült, és igazából nem volt baj. Rengetegszer írtam le a nevem az első években, akkoriban mindent saját kezűleg írtam. Minden évben küldtem levelet a vendégeknek. 

Hányan dolgoztatok az első szezonban? 

Velem együtt négyen. Éjjel-nappal, állandóan itt voltam, és mindig valamit bütykölgettünk.

Sosem dolgoztál külföldön komplett szezonokat? 

Nem. A versenyzőkkel jártam külföldre. Hétfőn elindultam, pénteken hazajöttem, szombaton és vasárnap pedig felmentem a Normafához, aztán hétfőn megint elindultam. Idővel elfáradtam az utazgatásban, és elegem lett abból is, hogy néhány szatyorból és táskából élek. A síiskolában közben elindult a ma is működő modell, hogy tanítsuk meg a gyerekeket műanyagon, és utána vigyük ki őket hóra, vigyük őket táborba. Fontosnak tartom, hogy ugyanaz tanítsa őket itt is és havon is, mert  a síoktatásnál a bizalomra épül minden: a szülő és a gyerek megismernek, a szülő pedig rád meri bízni a gyerekét külföldön. Zulaj is szervezett táborokat (és közben felfedezte Kreischberget), de más módszerrel. Az ő síiskolájához képest nálunk az is újdonságnak számított, hogy tartottunk az iskolában bérelhető felszerelést. Az ő fejében egy másik gazdasági felépítmény élt, de tök jól működött az is. És mindvégig ragaszkodott hozzá. 

Fotó: Bielik István

Mennyi ideig maradt az iskolád “egyeduralkodó”? 

Sokáig, szerintem úgy 2005-2006-ig, és közben a Költő utcában is nyitottunk egy pályát. 2004-ben az óbudai síiskola körül megjelentek a buldózerek, és elkezdték a ház mellett tisztítani a terepet. Mindent “lebombáztak”, én pedig rohantam az önkormányzathoz, és kérdeztem, hogy mi történik. Közölték, hogy itt új házak épülnek, erre én őrült módjára elkezdtem szaladgálni, hogy akkor hova fogom költöztetni ezt a pályát. A Költő utcában találtam egy sporttelepet, amelyik a piaristákhoz tartozott, annak a területén tudtam építeni egy pályát. Az építkezés májusban kezdődött, egészen pontosan május 4-én, szeptemberre viszont kiderült, hogy a III. kerületi iskola maradhat, és hogy az építkezés csak a kerítésig ér. Így lett akkor két pályánk, és nem sokkal később pedig egy harmadik. A zuglói polgármester hozzánk járt síelni, és az ő segítségével építettük meg azt a síiskolát, amelyik most Babos Síklub néven működik. Kiderült, hogy építenek arrafelé egy lakóparkot, és hatalmas mennyiségű föld áll rendelkezésre, amiből emelhetünk egy dombot. Akkor már egész ismertek voltunk, és a Hó Show nevű kiállításnak köszönhetően arról is volt valami fogalmunk, hogy földből is lehet pályát építeni. A kiállítás a Hungexpón volt, és kitaláltuk, hogy legyen ott síelés. Símárkák, síüzletek, utazási irodák, az osztrák turisztika is kivonult a négy napos kiállításra. Építettünk földből egy buckát, rátettük a műanyag pályánk egy részét, és azon síeltek a gyerekek. Több tízezer ember ment ki az expóra, kérdezték is sokan, hogy hol van ez a síiskola? Adtunk nekik szórólapot, jöttek is hozzánk, közben pedig megépítettük a zuglói pályát. A pályának Babos Sanyi lett a vezetője, de Fogarasi Síiskola néven működött. Sanyi eleinte félt, és kérdezte, hogy “hogy fogom én csinálni?”, de mondtam neki, hogy “nyugi, Sanyi, menni fog, ügyes vagy, segítek és itt vagyok melletted, együtt csináljuk és boldog leszel.” Boldog is, jó egzisztenciát csinált. Később úgy alakultak a szerződések, hogy felajánlottam neki, hogy vásároljon ki, így kvázi eladtam neki a vállalkozást. 

Kik azok az oktatók, akik síiskolát nyitottak, de előtte itt dolgoztak? 

Többek közt a Pásztor Zsófi, aki a Nanookot viszi, illetve a bátyja, a Pásztor Gergő, aki a Big Footot, illetve a Hóbarátok is innen indult. Közvetve még a Székely Zoli is a Freeride Clubbal, ő a Sanyánál dolgozott a zuglói iskolában. 

Azt mondták, hogy Budapesten aligha van olyan síiskola, ahol nincs legalább egy oktató, aki ne dolgozott volna itt. 

Lehet, de ezek nagy szavak, én pedig nem szeretem fényezni magam. Én ezt tényleg szerelemből meg szeretetből csinálom. 

Ettől még viszonylag evidens, hogy ha circa tíz évig csak Fogarasi Síiskola van Budapesten, akkor részben innen nő ki a többi síiskola. 

Akkor is szerencsém volt. 1994-től gazdasági növekedés indult, az embereknek egy picit több pénzük lett. Szabadon utazhattunk külföldre, és egyre többen mentek télen is szabadságra. Talán jobban nyitott a társadalom a síelés irányába. Sokan jöttek, akiknek a családjában előtte nem volt síelés, de a haverjaik hívták őket, mire ők igent mondták. Mi pedig felkészítettük őket. 

Versenycsapat volt mindig? 

Persze, most is van, éppen két korosztályban, de ez inkább arról szól, hogy a síiskola mellett adjunk a gyerekeknek egy olyan sítudást is, ami a versenyről szól, tehát hogy tűzött pályán, kapuk között, szlalomban, óriásban is le tudjanak menni, és hogy megtanuljanak szűz hóban síelni. Magasabb szintű tudást szeretnénk átadni, mint amit egy műanyag pályás iskola nyújtani tud.

Itt is tűztök pályát?

Persze, de itt nincs igazi sebesség. 

Említetted Alberto Tombát. Ő hogy került ide? 

Ez egy vicces történet. Fölhívott egy hölgy, hogy Alberto Tomba itt van Magyarországon, és szeretne meglátogatni egy síiskolát, és az a kérdés, hogy eljöhet-e hozzánk? Mosolyogtam, hogy de jó vicc, de mondtam, hogy persze, mire kérdezték, hogy mikor jöhet, én pedig azt feleltem, hogy Alberto bármikor jöhet. Erre közölték, hogy akkor holnap jön, mire én mondtam, hogy kezdjük elölről a beszélgetést, már ha ez tényleg komoly. Kiderült, hogy Alberto egy sportszerforgalmazó meghívására érkezett Magyarországra, és belecsúszattak minket a programjába. Nagyon közvetlen figura volt: ő egy bolognai fickó, aki műanyag pályán tanult meg síelni, aztán legyőzte a világot. Kijött a tévé és pár újság, nagy szám volt, hogy itt járt. 

Felcsatolt és lecsúszott? 

Megkérdeztük tőle, de nemet mondott. Elindított pár gyereket a lejtőn. 

Fotó: Bielik István

Ugyanazt a sízést tanítod a kezdetektől? 

A hagyományos síoktatás tematikájához ragaszkodó ember vagyok: hiszek benne, hogy a hóekét meg kell tanítani ahhoz, hogy a síelő életben maradjon a pályán. Minden évben van néhány vendégünk, akik úgy kezdik, hogy “elvittem a gyerekemet síelni, és azt hittem, hogy meg fogunk halni, úgyhogy légyszíves, tanítsátok meg őt hóekében, lassan síelni.” Mások másképpen gondolkodnak, és azt kérdezik, hogy te hóekét tanítasz? És akkor megköszönik, és elmennek máshova. El szoktam magyarázni a szülőknek, hogy nálunk mi a síoktatás menete, és hogy néhány év múlva hova fog eljutni a gyerek. Aki ezt végighallgatja, valószínűleg marad, de nem mindenki akarja végighallgatni.

A többi hósporttal hogy állsz? Boardozni és sífutni is tudsz? 

Dobogókőn lakom, a sífutáshoz van felszerelésem, és nagy ritkán szoktam sífutni az erdőben. Mindig is azt gondoltam, hogy amikor már fáj mindenem, és nem tudok igazán alpesisízni, akkor áttérek majd a sífutásra. Snowboardon már álltam, de nem tudok snowboardozni, pedig az alpintechnika nagyon tetszik, és lehet, hogy szívesen megtanulnám. A boarddal járó “nagyon lazák vagyunk” életérzés viszont nem nekem való. A síelés tradicionális sport, vannak régi történetei és szabályai, megvan a maga régi kultúrája. Ez a kultúra szövi át a történemet, és ez is ad ívet neki: gyerekkoromban megszerettem a síelést, majd versenyeztem egy kicsit, aztán edzősködtem, és jött a tanpálya. Kitaláltam egy rendszert, megnyílt a többi pálya, majd azok bezártak, és visszatértünk ide. 

Kényelmes, nem? Vagy szerettél volna sokkal nagyobbra nőni és sokkal több felelősséget vállalni?

Nem. A három iskola is sok volt, és mindig történt valami. A Költő utcai pályát azért kellett elhagyni, mert építettek ott egy villaparkot. Ekkor fölköltöztünk Csillebércre, eltöltöttünk ott hét évet, majd 2023-ban egy hónap alatt a nulláról felhúzva építettem egy pályát a Széchenyi-hegyen, az adótorony mellett. Már csak a zöld gombot kellett volna megnyomni a felvonón, de végül nem engedték kinyitni. Elég volt. Van egy közgazdász másoddiplomám, szervezetfejlesztési szempontból érdekesnek tartottam, hogy miként lehet egy ilyen céget, és több pályát is üzemeltetni. Jó próba volt, de egy pályával is sok a munka, nemhogy hárommal. Ne akarjon ilyet, aki nem akar dolgozni, aki pedig gyorsan akar pénzt csinálni, az válasszon másik szakmát. 

Sérülés, operáció, iskolák megnyitása és bezárása… sok minden szeghette volna a kedved. 

De nem szegte. Azt hiszem, hogy a síelés egy szerelem. Nagyon bele lehet szeretni ebbe a sportba, és abba az érzésbe, hogy van sebességed, hogy kint vagy a természetben. Hogy igazi szabadságérzeted van.

Lehet ebből nyugdíjba vonulni, vagy olyan sok intenzív élmény ér, hogy nehéz lenne?

Én ebből fogok, még ha nehéz lesz is. Egyszer egy sítáborunkban találkoztunk a pályán egy családdal, akiknél mind a három gyerek nálunk tanult. Megörültünk egymásnak, az apuka odajött hozzám, és odasúgta, hogy “olyan jó látni, hogy mennyi szeretet sugárzik belőletek”, és “hogy annyira lehet érezni, hogy ti ezt tényleg szeretetből, és nem elsősorban a pénzért csináljátok.” Számomra ez egy igazi dicséret volt. Nyilván ez egy vállalkozás, amiben pénzt kérünk a szolgáltatásért, de igenis dicséret, hogy nem a pénz az első gondolatod, amikor eljössz ide vagy távozol innét. Dicséret és elismerés az is, amikor egy korábbi diákunk a gyerekével tér vissza húsz évvel később ahhoz képest, hogy ide járt. Az oktatók közül is többen vannak, akik itt tanultak kicsiként, és most itt terelgetik a gyerekeket. Eltelt több mint harminc év. Jó, hogy itt vannak. És jó, hogy itt vagyunk.