Vámos Nóra: Tán az űrben van ilyen csend

Fotó: BIelik István
Keresztülment Grönlandon Rakonczay Gáborral, majd végigjárt egy három hetes, egyszemélyes expedíciót Norvégiában. A “privát” út az előfutára a következőnek, melynek távja kilométerben négyjegyű, sikeres teljesítése pedig magyar rekordot állít. Vámos Nórával beszélgettünk.
Mi az értelme és a célja annak, hogy egy három gyereket nevelő nő Norvégiában bóklászik három hétig egy hómezőn?
A Hardangervidda Nemzeti Parkban eltöltött huszonegy nap egy kvalifikációs túra volt egy 2025-ös síexpedícióhoz, amit még magyar ember nem teljesített. Fokozatok vannak: azt megelőzően részt kellett vennem egy hatnapos, hat fős síexpedíción a svéd-norvég határnál, ahol olyan alapvető dolgokat tanultunk, hogy például viharban hogyan kell egyedül sátrat állítani és bontani. A csoportos út ellenére mindenkinek egyedül kellett dolgoznia. Az időjárás nem könnyítette a dolgomat, egy hóviharban például eltört a sátram egy rúdja. A túravezető ilyenkor nem segít, neked kell megoldani a helyzetet, ő csak figyel téged, mert ha nem tudod jól csinálni, akkor nem engednek el a huszonegy napos útra.
Mennyi holmit viszel magaddal három hétre?
Körülbelül 65 kilogrammot. Ez úgy néz ki, hogy a szán 6 kilogramm, és 130 centiméter hosszú. Ez egy speciális, direkt erre kialakított szán, jól lehet bele pakolni. Naponta nagyjából 1,1 kilogramm élelmiszer fogy, és körülbelül két deciliter benzin a főzéshez, tehát 24 óránként körülbelül másfél kilogrammal lesz könnyebb a csomag. Jó 3-4 liter folyadékot kell meginni naponta, amihez olvasztani kell a havat. Ha annál kevesebbet innék, besűrűsödne a vérem, és a keringés kevésbé fűtené a testem. Minél hidegebb van, annál többet kell innom.
Arra is megtanítanak, hogy mit pakolj a táskába és a szánra?
Igen. Precízen ki van számolva minden. Egy átlagos napon 2000-2200 kalóriát fogyasztok, az expedíción viszont napi 4500-ra van szükség. Minden napra össze van állítva egy ekkora csomag, benne energiaszeletek, chips, kávé, müzliszeletek, aszalványok. A vacsora általában a rendes étkezés, ilyenkor dehidratált ételeket eszem, amit tíz perc alatt készen van. Pontosan át kell számolni, hogy mit viszek, mert a súly meghatározza a haladás sebességét. Lényeges, hogy egy-egy tárgy is többfunkciós legyen. A sapkám például nemcsak a sapkám, arra rá is tudok ülni, vagy kispárnaként tudom használni.

Fotó: Vámos Nóra Archívum
Naponta hány órát mész?
Változó, de általában tíz-tizenkettő. Attól függ, hogy mi a cél. Norvégiában nem a táv volt a cél, hanem hogy megtanuljak egyedül menni. A technikai dolgokkal foglalkoztam, begyakoroltam mozdulatsorokat. Nem mindegy, hogy ha mínusz 25 vagy 30 Celsius fok van, akkor egy három rétegű kesztyűt viselve, és a harmadik rétegtől megszabadulva milyen gyorsan tudsz dolgozni, hogy mondjuk ne fagyjon le az ujjad sátorállítás közben.
És mi van, ha jön egy vadállat? Arra mi a megoldás?
Norvégiában csak egy rénszarvasbébivel találkoztam, ő cuki volt. A jegesmedvék nem arra laknak, és nem is tudom, hogy mit kezdenék, ha egyszer csak ott lenne egy.
Térerő volt?
Igen, de volt nálam műholdas telefon is. Baj esetén lett volna kit hívni, és kimentenek. A térerő is fontos, úgy is kell szervezkedni, hogy legyen valaki, aki például ad időjárási előrejelzést. Norvégiában Rakonczay Gábor segített, akivel a grönlandi expedíciót csináltam, amit 2022-ben első magyar nőként teljesítettem. Vele minden nap beszéltem. A nemzeti parkban van egy nagyobb hegyvonulat, ahol nagyon fel tud gyorsulni a szél, és akár 60-70-80 kilométer/órás lökések is jöhetnek.
Vannak menedékházak a környéken?
Igen, de nem mindegyik van nyitva. Akad pár kulcsos ház, néhány vendéglátóegység, de a lényeg az volt, hogy ezeket például éjszakára ne vegyem igénybe. Egyszer azért mentem be, mert elhagytam a térképem, de nem lett új, és egy app segítségével mentem tovább. Az app jelöli a menedékházakat is, nem nehéz vele tájékozódni, ezzel együtt próbáltam minél messzebb kerülni a civilizációtól.
Félni szoktál?
Persze, szinte minden nap. Változékony az időjárás arrafelé, sokszor van úgynevezett whiteout. Ez az a fajta ködös időjárás, mikor a környezet egyes elemei szinte megkülönböztethetetlenné válnak, és nehéz felmérni, hogy pontosan mi van körülötted. Néha napokon át mész ebben a nagy fehérségben, a nagy semmi közepén. Mintha egy pingponglabdában mászkálna az ember. Ez a fajta köd néha pillanatok alatt ereszkedik le, és semmit sem látsz, miközben pár másodperccel előtte tiszta időben lehetett menni. Veszélyes ez, főleg egy olyan terepen, ahol köd nélkül is oda kell figyelni minden lépésre.

Fotó: Vámos Nóra Archívum
Grönlandhoz képest a norvég nemzeti park könnyű terepnek számít?
Másfélének, mert ez dimbes-dombos, Grönlandon pedig nyugatról indultunk keletnek, és miután felmentünk egy platóra, jórészt sík terepen haladtunk. Az első három nap viszont nagyon nehéz volt Grönlandon: egy hasadékos, ház méretű jégdombokkal teli területen át vezetett az út, sokszor hágóvas segítségével haladtunk. Mintha egy labirintusban mentünk volna. A lécet a jég miatt nem is tudtuk felcsatolni, képtelenség lett volna haladni vele. Folyamatosan arra kellett figyelni, hogy bele ne essünk valamibe. Grönland más technikát kért, mint Norvégia, csak annyi volt a hasonlóság, hogy itt is és ott is kellett húzni egy szánt. Ezzel együtt Grönland nehezebb volt, illetve veszélyesebb is, ráadásul az harminc nap volt, míg Norvégia huszonegy, Grönland eközben páros út volt, Norvégiába pedig egyedül mentem. Csak saját magamért vállaltam felelősséget, nem osztoztam rajta senkivel.
Jöhetnek krízishelyzetek, például ha baj lesz a felszereléssel. Volt ilyen?
Volt. Lejött a sílécem kötése, rettenetes volt. Felfele caplattam, és hallottam, ahogy nyikorog. Változékony volt az időjárás, egyik nap olvadt, másik nap fagyott, a kötés alá befolyt hólé pedig éjszaka kifagyott, szétfeszítette a szerkezetet, a csavarok pedig elengedtek. Vittem magammal mindenféle javítóeszközt, de nem tudtam megcsinálni. Mindez az ötödik napon történt, és elsőre még örültem is neki, mert elegem volt. Mondtam magamnak, hogy ennyi volt, visszafordulok, ez legalább egy jó, ráadásul rajtam kívül álló ok arra, hogy feladjam, hiszen síléc nélkül nincs síexpedíció. Amúgy sem éreztem jól magam: éjszaka lázas voltam, mivel előtte kifakadt egy vízhólyagom, a sebet viszont nem kezeltem rendesen, és elkezdett gennyesedni. Jó pár napig nem vettem le a zoknimat, mert annyira fáradt voltam, és hideg is volt. Hozzátenném: ez normális, hogy ilyen helyen és helyzetben az ember napokig nem cserél zoknit.

Fotó: Vámos Nóra Archívum
Hogy lendültél át a krízisen?
Egyszerűen: rájöttem, hogy menni kell, és kész. A térkép szerint tőlem hat kilométerre volt egy kulcsos ház, és tudtam, hogy oda el kell jutni. Álltam ott gennyes lábbal, megrongálódott léccel, de tudtam, hogy el kell oda jutnom. Közben persze többször eszembe jutott, hogy felhívom a korábbi, hatnapos túrát szervező logisztikai céget, hogy hátha oda tudnak hozni nekem egy sílécet, de elvetettem az öteltet, mert épp az volt a lényeg, hogy egyedül csináljam végig a túrát. Arról tudtam, hogy van egy srác, aki ugyanazt az utat járja, mint én, és hogy ő is a túra elején van. Akkor még a kijelölt úton haladtam, szoktam a környezetet, és egyszercsak megjelent ő is az úton. Ültem a szánon, a lécesem szétesett a kötés, és azon filóztam, hogy mi a megoldás. hogy erőlködjek-e tovább, vagy irány haza. Utóbbit viszont cikinek éreztem. Mit mondok például a gyerekeimnek? Hogy nem tudtam megoldani egy problémát, és hazajöttem?
Végül mi lett? A másik túrázó húzott ki a bajból?
Igen. Megállt, és mondta, hogy van itt pár ház horgászoknak egy tó mellett. Bementünk egybe, és a sátorcövekkel, meg egy nyeletlen baltával ütöttünk három lyukat a lécbe, és újra be tudtuk csavarozni a kötést. Megoldódott a probléma.
Később nem volt vele gond?
Nem. de azért végig paráztam, hogy le fog esni, esténként pedig amennyire lehetett, kiráztam belőle a vizet.

Fotó: Vámos Nóra Archívum
Tekerjük vissza az időt. Mit keres egy háromgyerekes nő Grönland közepén, akinek előtte esze ágában sem volt életveszélyes helyzetbe keveredni?
Gyors döntés volt. A koronavírus-járvány idején egy barátommal csináltunk egy motivációs csoportot a Facebookon, hogy jöjjenek össze a befordult emberek, és segítsék egymást. Ez lett a “Magyarország boldog emberei csoport”, aminek két hét alatt lett hatezer tagja. Az volt a lényeg, hogy minden nap be kellett számolni valami pozitív dologról, hatezer tagnál viszont ez már kevés volt. Kitaláltuk, hogy hívjunk meg embereket, akik mögött van valami érdekes teljesítmény, és így jött képbe Rakonczay Gábor. Egyszer már találkoztam vele egy balatoni klubban, ahol olyanokat mesélt, hogy a kenujából kolbászt dobált a cápáknak a tengerbe. Nem értettem, miért sodorja magát veszélybe valaki. Aztán eltelt hét-nyolc év, elhívtam a csoportba, és kiderült, hogy nagyon is egy hullámhosszon vagyunk. Mondtam neki, hogy csináljunk valamit együtt, mire három másodperccel később közölte, hogy szeljük át Grönlandot. Itt hoztam egy szilárd szabályt magamban. Nem fogom megengedni, hogy bárki vagy akár saját magam le beszéljen. Kerül amibe kerül, megcsináljuk.
Neki az ismerős terep volt?
Igen, mert volt ott egy hétfős csoporttal, illetve az Antarktiszon is, egy négyfőssel.
A hirtelen ötlettől mennyi idő telt el odáig, hogy leszállt veletek a gép Grönlandon?
Másfél év. Közben elkezdtem túrázni, futni, jöttek a súlyzós edzések. Szépen fokozatosan elkezdtem hozzászoktatni a testemet a mozgáshoz, javítottam az állóképességemen. Előtte nem sportoltam aktívan.
Rendben, hogy fizikailag felkészülsz. De a hidegre hogy lehet felkészülni?
Sehogy. Nyomod a kardiót, hogy jó legyen a keringésed, mert ahhoz azért nem árt egy jó érhálózat, ha súlyos mínuszokba készülsz. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az expedíció kivitelezése 50 százalékban a testi, a másik 50 százalékban pedig a fejben lévő felkészültségen múlik. Akarni kell megoldani a problémákat.
Hány napnak kell eltelnie ahhoz, hogy a problémát ne stresszként éld meg, hanem feladatként, ami nem akaszt ki?
Nekem a tizedik nap a vízválasztó. Az első tíz napban még akadnak negatív gondolatok, hogy egyáltalán minek jöttem ide, de utána elmúlnak. Nálam ez összefügghet azzal, hogy nagyjából ennyi idő alatt akklimatizálódik a testem, ugyanis én eredendően utálom a hideget. Márpedig 60 km/órás szélben, amit néha 80-90 km/órás lökések tarkítanak, igencsak hideg van. Ezeket a helyzeteket meg kell tanulni kezelni. Sokszor olyanokat dob rajtad a szél, hogy hiába akarsz, szinte lehetetlen megállni. Főleg lefelé, amikor a szán is rángat. Lefelé a legnehezebb menni, a sík a legegyszerűbb, felfelé pedig ugyan nehéz, de a maga módján biztonságos. Lefelé például nem lehet síelni, mert ott van mögötted a holmid, és lesiklásnál elrángatna a szán. Előfordult, hogy azt csináltam, hogy leengedtem a szánt, hadd menjen, én meg battyogtam utána. Ezeken az expedíciókon nem a sítudás a legfontosabb. Persze az is fontos a hatékonyság miatt, és bele lehet jönni, csak csinálni kell. Ha neccesnek tűnik a hegyoldal, egyszerűen lecsatol az ember és leviszi a holmiját, másképpen széttörheti magát. A profik is így csinálják, nem csak én. De láttam olyat is, azt már végtelenül profi expedícióstól, hogy síelt lefelé, és vezette maga mellett a szánt, mint egy kutyát.

Fotó: Vámos Nóra Archívum
Vannak olyan kötelező vizsgálatok, amiket el kell végez magadon menet közben? Cukorszint, vérnyomás, bármi ilyesmi? Amit figyelned kell, hogy mégis hogyan reagál a tested az extrém kitettségre?
Nincs. Van nálam egy egészségügyi doboz, de egyébként, és ez most kicsit misztikusan fog hangzani, olyan kommunikációba kerülök a saját testemmel, hogy őrület. Csomó mindent érzékelek magamból, és van egy egész szigorú napi rutin: ötven percet megyek, tizenöt perc szünetet tartok, és ezt váltogatom. Pontosan tudom, hogy ehhez mennyi étel és mennyi folyadék kell.
Lenyomtad Grönlandot és Norvégiát, egy ötven napos expedícióra készülsz. Mi lehet azután a következő lépés? Hol van az a pont, amikor azt mondod, hogy elég, “feljebb nincs tovább”?
Szerintem sosincs végpont. Nekem nem is maga a tevékenység a fontos, hanem a mögöttes üzenet. Nyilván jó maga az expedíció is, és fontos, hogy élvezzem és szeressem, de többet ér az a szellemi tartalom, amivel feltöltöm. Emberekhez szólok utána, akiknek egy része figyel rám, tán inspirálom őket, hogy ha ez a “csaj meg tudta csinálni három gyerekkel, akkor valószínűleg én is meg tudom csinálni a saját dolgaimat.”
Hogy viseled az egyedüllétet?
Bele kell simulni. Tiszta idő volt, amikor Norvégiában első este felállítottam a sátramat. A csillagos ég alatt álltam egyedül a semmi közepén, két domb között egy völgyben. A szél sem rebbent, csak a saját lélegzetem hallottam, tán az űrben van ilyen csend. Nem is tudom. Egy pillanatra megijedtem, aztán viszont arra gondoltam, hogy mi bajom lehet itt? Ott a sátor, ott a hálózsákom, ettem, úgyhogy lefekszem, alszom, és másnap megyek tovább. Végtelen nyugalom árasztott el. Aztán elővettem a telefonom, csináltam egy rövid videót, hogy mások is lássák. Jó érzés volt megosztani, valamiért üres lett volna az érzés, ha nem mutathatom meg másoknak.

Fotó: Vámos Nóra Archívum
Társas expedícióra még mennél? Ezek után?
Persze, van is tervben ilyen. Nem ragaszkodom az egyedülléthez. Szeretek emberekkel lenni, szeretem körbevenni magam emberekkel, és éppúgy szeretek egyedül is lenni.
Grönlandon viszont harminc napig voltál együtt egy emberrel. Volt veszekedés?
Kétszer, alig pár percig tartottak, és mindkettő bagatell hülyeség miatt volt. Biztosítottam a Gábort egy kötélen egy víznyelő közelében, ahol azért olvadt a hó. Figyelni kellett, hova lépsz. A kötél hatvan méter hosszú, épp azért, hogy ha bármi történik, legyen idő reagálni. Lement a Gábor egy völgybe, én a tetején maradtam, és onnan figyeltem, viszont a kötél rátekeredett a sílécemre a lábaim között. Nem tudtam leszállni, tököltem az indulással, ő pedig lent állt, fázott, és nem értette, miért nem megyek. Kiabáltam, de nem annyira hallotta, ettől egyre idegesebb lett, és amikor leértem, akkor összebalhéztunk, de hamar kibékültünk, mert menni kellett előre. Nem szabad veszekedni, mert józan döntéseket kell hozni. Óvatosan kell csinálni mindent. Eleve óvatos ember vagyok.
Tényleg? Az utóbbi éveidet tekintve, és átlagos perspektívából nézve ez aligha elmondható.
Akkor inkább értsük úgy, hogy olyan ember vagyok, aki krízishelyzetben az átlagosnál tán gyorsabban és magabiztosabban reagál. Ritkán kerülök stresszhelyzetbe, sőt ha mellettem a másik ideges, akkor megnyugszom, és kezelem a helyzetet. A Mátrában egyszer előttünk volt egy motorbaleset, egy ember feküdt az úton, a motorja becsúszva az árokba. Ott állt egy másik autó, teljes volt a pánik. Megálltam, odamentem, és az egész csapatot megszerveztem, hogy akkor ki és mit csináljon. Idővel az ember felült, kivitettük a motort az árokból, és amikor mindenki jól lett, visszaültem az autóba, és elmentem.
Magaddal össze tudsz veszni?
Össze. Minden expedició elején. Hogy minek csinálom, miközben otthon fürödhetnék, meg ilyenek. Akkor is eszembe jutott, amikor Grönlandon hóvihar volt, amiben nem lehetett haladni. Viszont az ételmennyiség adott, és ha elfogy, akkor ki kell mentetni magad, mi pedig vesztettünk fél napot a vihar miatt. Elindultunk, Gábor ment elöl, én követtem, de iszonyatosan fújt a szél. Fáradt voltam, le voltam gyengülve, és a Gábor egy szünetben megkérdezte látom -e szánja nyomát ? Mondtam, hogy nem, és akkor ő mondta, hogy “figyelj oda, mert ha eltűnsz, akkor megfagysz, és kész” Kicsit gyorsabban ment nálam, lemaradtam, de összeszedtem magam. Ott azért kijött, hogy ő már tizenöt éve megy, és gyorsabb, mint én. Féltem, de összeszedtem magam, és feszes tempóban elkezdtem követni. Akkor tudtam, hogy ez a helyzet, ez nem vicces.
Lepergett a film?
Nem, annyira nem volt vészes. De tudtam, hogy menni kell, elvégre nem síelgetni jöttünk. Ha tudod a technológiáját annak, amit csinálsz, nagy baj nem érhet. Ez ad egy mentális stabilitást is.
Mennyit lehet aludni ilyen helyeken?
Keveset, mert mindig figyeltem főleg ha valami zaj van, hogy azt mi okozza. Miután átkeltünk Grönlandon, és már a hotelben voltunk, akkor csavargattam a radiátort, mert a 20-22 Celsius fok nagyon meleg volt nekem. Őrület eleve, hogy szabályozhattam a hőt.
Anyagilag hogyan lehet ezeket a túrákat kihozni? Szponzorokat kell keresni? A felszerelés sem olcsó, a túralécek nem két fillérbe kerülnek.
És a kommunikációs eszközök és maga a kommunikáció sem olcsó, például a műholdas telefonok használata. Az Eisberg Grönland Expedícióra volt elég szponzor, Norvégiát részben fizették a szponzorok, a következő magyar rekordon pedig még dolgozom, hogy legyen elég támogató. Nem könnyű feladat nőként odamenni, és elmagyarázni, hogy elmegyek egy veszélyes helyre, és megcsinálom az expedíciót, de egyáltalán nem lehetetlen feladat.

Fotó: Bielik István
A síexpedíciózás férfiak dominálta világ?
Jórészt. Kevés a nő, de olyan közegben vagyunk, ahol nem igazán számít, hogy ki milyen nemű. Az inkább számít, hogy olyat még nem csinált senki, amit a Rakonczayval csináltunk Grönlandon, hogy vegyespárosként átmenni. És ennek van valami nyoma.
Példaképed van?
Nincs, de azért sokakra felnézek, például Børge Ouslandra, aki elsőként ment át mindenféle támogatás nélkül az Antarktiszon. Norvégiában találkoztunk egy menedékházban az utolsó napon. Bejött egy fószer, egy magas norvég férfi a gyerekével. Ismerős volt, még kérdezte is, hogy hova készülök. Csináltunk egy közös képet, és később derült ki, hogy ez ő volt. Csakhogy azon szakállas, és ahhoz képest nem lehetett felismerni megborotválkozva. De ettől még ő volt.
Mikorra tervezed a következő expedíciót?
2025. novemberére. Az úticélról még nem beszélhetek, csak annyit mondhatok, hogy az expedíció negyvenöt-ötven napos lehet, a távolság pedig kilométerben négyjegyű szám. És történelmi esemény lesz, mert magyar ember még nem teljesítette. Egyelőre felkészülési szakaszban vagyok, aminek a része egy márciusi út Norvégiába. A többit még meglátjuk.
Az kevés lenne neked, hogy csak odamész valahova, hazajössz, aztán nem tud róla senki?
Igen.
Van ebben exhibicionizmus, hogy előadásokat tartasz erről?
Lehet, hogy van, de tapsra nem várok, nem akarok az elismeréstől függeni. Sokkal lényegesebb, hogy nekem az egész jó legyen, és ha az én élményeim vagy gondolataim segítenek másoknak, az is jó. Örülök, ha hagyok valami nyomot magam után, ha volt valami hasznos része a létezésemnek.