Éreztem, hogy ha itt kicsúszok, annak nem lesz jó vége – interjú Tatár Attilával

A téli sportok egyik legveszélyesebb ágát űzöd, ahol az átlagosnál is nagyobb gondossággal kell ügyelni minden apró részletre.

A túrasízésnek is megvannak a szintjei, és a tereptől függően változik a veszélyfaktor. Ha igazán magas hegyekben, freeride-olásra használod, akkor már komoly lavinaveszéllyel kell számolnod. Viszont, ha olyan helyeken síelsz, mint a Keleti-Kárpátok főgerince vagy Kárpátalja, és a túrázás a fő cél, a veszély lényegesen kisebb. Van egy baráti köröm, akik udvarhelyi hegyimentők, és ők szokták viccesen megkülönböztetni a túrasízést a sítúrázástól. Az egyikben sokat mész és keveset ereszkedsz, a másikban pedig azért mész, hogy minél többet ereszkedj. Ha nem lavinaveszélyes területen vagy, és a hó tetején akarsz haladni, akkor viszonylag biztonságos. Viszont ereszkedéskor figyelni kell a hó minőségére. Ha nem tökéletes porhó, hanem mondjuk olyan, ami könnyen beszakad, akkor fokozott óvatosság szükséges.

Éppen ezért sokkal nagyobb felkészültséget igényel, ugye?

Abszolút, a freeride terepeken nem árt komoly ismeretekkel rendelkezni. Lavinaveszély és egyéb veszélyforrások is fennállnak, és célszerű, ha van egy helyi vezető, vagy egy olyan társ, aki ismeri a terepet és figyelmeztethet az esetleges kockázatokra. A hó minősége mindig nagyon változó, és ritkán optimális. Keveset freeride-oltam eddig, de mostanában egyre inkább érdekel. Volt szerencsém Japánban porhóban síelni, ami minden freeride-os álma, tavaly viszont Norvégiában jártam a Lofoten-szigeteken, és ott keményebb, jegesebb hó várt, de azon is jól lehetett siklani.

Melyik helyszínen ért a legnagyobb élmény? Van olyan, ami különösen megmaradt?

Minden hely más. Jártam már az Alacsony-Tátrában és Ausztriában is, de leginkább otthon szeretek sítúrázni, különösen a saját hegyeink között. A Madarasi-Hargita az egyik kedvenc helyem, ott a behavazott kis fenyők „hóbabák” lesznek, és egészen különleges látványt nyújtanak, amikor napfelkeltekor elérik őket az első napsugarak. Évek óta figyelem az időjárás-előrejelzést, hogy mikor lesz az a tiszta idő, amikor felmehetek, és fényképezhetem a tájat. Egész komoly fotógyűjteményem lett a idők során.

Mi lesz ezeknek a fotóknak a sorsa? Megosztod őket valahol?

Időnként az Instagram oldalamon, illetve a zenekarral közös könyvünkben, az „Otthontól fűtött tél”-ben is szerepeltek. Nagyon szeretem a téli tájakat fényképezni, mindehhez persze szükség van túralécre vagy hótalpra, másképp nehezen közelíthető meg a helyszín.

Az időjárásjelentésekkel együtt a lavinajelentéseket is figyelitek?

Otthon szerencsére nincs lavinaveszély, de Japánban és Norvégiában természetesen figyeltük. Japánban ezért is könnyű a freeride, mert viszonylag kicsi a lavinaveszély, és a felvonókat is igénybe lehet venni, így nem kell mindenhova felgyalogolni. A Lofoten-szigeteken viszont minden egyes métert magadnak kell megtenned. Az a szabály, hogy amennyit felmentél, annyit jössz le, így naponta egy-két ereszkedésre van lehetőség, de az elég is a túrából.

Ahogy készültem a beszélgetésre, elgondolkodtam: amikor elindulsz túrázni, vajon mennyire gondolsz a felelősségre? A zenekar miatt hatalmas közösség figyel rád, fontos vagy számukra. Nem érzed úgy, hogy ezzel a Bagossy Brothers karrierjét is kockáztatod?

Biztosan vannak pillanatok, amikor ez felmerül, de szerintem nem tartozom azok közé, akik fölösleges veszélyeket vállalnak. Az elmúlt években elkezdtem hullámszörfözni, ami tele van kihívásokkal. Rengeteg időt töltök az óceánban, a hullámok gyakran felborítanak, a deszka fejbe vagy orrba verhet. De nem keresem a nagy hullámokat, mint amilyenek például a portugáliai Nazarén vannak, ahol akár halálos balesetek is történhetnek. A tanulás része érdekel a szörfnek, miközben így is megvan az esélye, hogy egy kisujjsérülés miatt nem tudok többé gitározni. Nekem ez maga lenne a katasztrófa, de azért igyekszem biztonságosan csinálni. A zenekar többi tagja is aktív életet él, csak nálam talán kicsit visszafogottabban, a lofoten-szigeteki túra pedig figyelmeztető jel volt. Ott éreztem először azt, hogy valószínűleg ezt a fajta magashegyi freeride-ot el kell engednem, mert ott motoszkál bennem a felelősségtudat, és hogy ezt nem folytathatom a végtelenségig.

Mi történt Lofotenen?

Rájöttem, hogy talán nagyobb a kockázat, mint amennyit a kaland megér. Az ilyen sportokban mindig van némi mérlegelnivaló kockázat, és az ember képes túlságosan is belefeledkezni a pillanatba. A tudatosság mellett van egy kis öntudatlanság is, amit az adrenalin és a kaland iránti vágy hoz magával. Lofotenen egy nagyon jeges részt kellett traverzálnom. Rosszul raktam fel a firnvasat a túralécre, és le is esett róla, minek köszönhetően lejjebb kellett mennem a jeges lejtőn, hogy visszaszerezzem. Éreztem, hogy ha itt kicsúszok, annak nem lesz jó vége. Néha akadnak ilyen helyzetek, de igyekszem nem keresni a veszélyt. Megfontolt vagyok.

És a zenekar többi tagja? Ők hol “keresik a veszélyt”?

Mindenki síel vagy snowboardozik, és van, aki motorozik is. Mindannyian aktív életet élünk, de közben betartjuk a „játékszabályokat.” Épp most fontolgattam, hogy februárban elutazzak-e Sri Lankára szörfözni, de mivel másfél héttel az MVM Dome-ban tartandó koncertünk előtt értem volna vissza, úgy döntöttem, inkább kihagyom ezt az utat. Bármilyen kisebb sérülés is jelentős probléma lenne közvetlenül a koncert előtt, így inkább a fellépés után megyek.

Magyarország egyik legnépszerűbb zenekara vagytok, és olyan arénákat sikerül percek alatt megtöltenetek, amelyekről más zenészek csak álmodnak. Hogyan élitek meg a sikereket a gyergyói kezdetekhez képest?

Óriási eredményként, és nagyon büszkék vagyunk rá. Sok munka van mögötte, és fantasztikus érzés, hogy ez a „gyergyói sikertörténet” ennyire messzire jutott. Arénákat megtölteni hatalmas megtiszteltetés és felelősség is egyben.

Mi az, amit ezek az új kihívások adnak neked? Folyamatosan keresed az új kalandokat, mintha mindig bizonyítanál magadnak.

Két éve kezdtem snowboardozni, és rájöttem, hogy még 44 évesen is lehet új dolgokat tanulni. Az érzés, hogy valami teljesen újat sajátítasz el, olyan, mint gyerekként, amikor minden felfedezés egy új világot jelent. A snowboard, a szörf, a gördeszka egytől egyig olyan dolgok voltak, melyek régen távolinak tűntek, és csak vágyakozva néztem rájuk. Most, hogy kipróbálhatom őket, azt az örömet és lelkesedést adják, amit gyerekként éreztem, amikor valami újat tanultam. Ez az érzés segít abban, hogy újra és újra friss szemmel és kíváncsian nézzem a világot.

Költséges hobbikról van szó.

Nagyon. A zene, a hangszerek, a fényképezés mind-mind drágák, mégis egyformán fontosak számomra. Az életem részei, és valamennyiből kerestem is pénzt, de végül a zene lett a karrierem központi eleme. Hálás vagyok ezért, hiszen talán a legnehezebben elérhető cél, hogy valaki egy sikeres zenekar tagjaként élhessen. Fényképezésből vagy akár edzőként is lehetne keresni, de zenészként sikereket elérni egyfajta isteni kegy. A sportban is elég széles a paletta: biciklizés, sziklamászás, síelés, snowboardozás. Van otthon négyféle sílécem, sportos család a miénk, együtt járunk szörfözni és síelni is. A gyerekeim hároméves koruk óta síelnek, és mostanra elég nagyok ahhoz, hogy teljesértékű partnerek legyenek a kalandokban. Ez egy családi minta, amit továbbadok nekik, ahogy a szüleim is adták nekem.

A hegyek között nőttél fel és minden irányból hatalmas csúcsok vettek körül. Hogyan formálta ez a környezet a személyiségedet és a természethez való viszonyodat?

Nagyon mélyen meghatározta az életemet. A Gyergyói-medencében nőttem fel, ahol a hegyek nemcsak szép látványt nyújtottak, hanem aktívan jelen voltak a mindennapjainkban. A körülöttünk lévő havas lejtőkön már gyerekként is természetes volt síelni, túrázni, és valahogy belém ivódott, hogy a hegyek nyugalmat és stabilitást adnak. Biztos pontok számomra, ahol egyrészt önmagam lehetek, másrészt ahova mindig visszatérhetek.

Ez mennyire törvényszerű, hogy ha az ember hegyek között nő fel, akkor túrázni fog?

Alapvetően. A szüleim nagyon szerettek kirándulni, járták az erdőt, fiatalon még úgynevezett tájékozódási versenyeken is részt vettek. Otthonról hoztam az alapokat, és nem volt kérdés, hogy a hegyek iránti vonzalom bennem is kialakul. A család 1990-ben Magyarországra költözött, Monoron jártam gimnáziumba. Volt egy földrajztanárunk, Kiss Attila tanár úr, aki nyaranta földrajztáborokat szervezett Ausztriába vagy Észak-Olaszországba. Szerettem ezeket az utazásokat, és ott döbbentem rá, hogy a hegyek közelsége nemcsak szép látvány, hanem valahol szükséglet is az életemben.

Erdélyben mindig így mondják, ugye, hogy „kiköltöztünk”? Meddig tartott ez a kiköltözés, és mikor mentél vissza?

Kicsit bonyolult történet. 1990-ben kiköltöztünk Magyarországra, és én az egyetem végéig itt is éltem. Utána jött egy újabb „kör”: Egyesült Államok, hajózás, majd Írország, és körülbelül 13 éve költöztem vissza Gyergyóba, amiről most már azt mondhatom, hogy az állandó otthonom. Jó húsz éve terveztem, hogy ott rendezkedünk be a szintén gyergyói feleségemmel, aki hozzám hasonlóan sok helyen járt a világban. Nem szeretnék úgy élni, hogy egész évben várom a szabadságot, amikor van húsz nap pihenő, és akkor végre hazamehetek. Inkább azt mondtam, hogy olyan életet szeretnék, ahol a mindennapjaimat is a saját környezetemben élhetem. Ha már útra kelek, akkor inkább olyan helyeket néznék meg, amelyek tényleg távol vannak, és ahol még új dolgokat fedezhetek fel.

Hány éves voltál, amikor a síelés az életed része lett?

Pont a beszélgetés előtt gondolkodtam rajta, hogy ez volt az első sport, amit megtanultam. Szerintem előbb tudtam síelni, mint focizni, ami persze nem azt jelenti, hogy már kétévesen a lejtőn voltam. Hatéves koromban kezdtem, ami azért elég korai. Sportiskolába jártam, ahova sportfelvételi volt, így minden osztályban voltak dedikált sportolók is. A téli időszakban mindig tornáztunk, aztán amikor lehavazott, egyből mentünk síelni. Azokat az éveket, amikor kisgyerekként Gyergyóban éltem, síversenyzőként töltöttem.

Eredményes voltál?

Mindig jó eredményekkel, általában dobogós helyen végeztem, és talán kétszer sikerült a dobogó legfelső fokára állnom. De ezek mind olyan alkalmak voltak, amikor az engem szinte mindig legyőző maroshévízi srác épp nem vett részt a versenyen.

Úgy mondtad, hogy „lehavazott”. Erről jut eszembe, hogy a hó nem feltétlenül jár együtt a mínuszokkal.

A legjobb tudomásom szerint nagy hidegben ritkán havazik. De valóban, amikor igazán hideg van, a hó is befagy, és az az igazi zord télérzés.

Igaz, hogy felétek, akár mínusz 28 fok is lehet télen?

Az elmúlt néhány tél nem volt már annyira hideg, mint korábban. Talán hét éve volt utoljára igazán kemény fagy, de arra határozottan emlékszem, hogy 2014 szilveszterén mínusz 27 fokban zenéltünk Sepsiszentgyörgyön. Ez volt az egyetlen szilveszteri koncertünk, és hát olyan hideg volt, hogy azóta is emlegetjük. A friss zenekar lendületével akkoriban minden lehetőséget megfogtunk, és nem nagyon számított a hőmérséklet. Úgy álltunk hozzá, hogy „na, ezt is megcsináljuk,” és a másfél órát becsülettel végigzenéltük. Hatalmas élmény volt, bár szerintem az ilyen kihívásokat az ember csak egyszer vállalja be. Köszönjük, megvolt, és így legalább van egy emlékünk, hogy milyen extrém körülmények között is képesek vagyunk helytállni.

Amikor lehavazik, minden síelő pontosan tudja, hogy minek mi a menete. Te egyből ráéreztél az ízére?

Élveztem az első pillanattól kezdve, és természetes volt, hogy a síelés az életem része lett. Amikor 1984-ben a sportiskolában elkezdtem síelni, Gyergyóban nem voltak még olyan síliftek, mint manapság. Suli után hazamentünk, és felöltöztünk a korabeli síöltözetbe: orkánnadrágot vettünk fel, kötött pulóvert, orkánmellényt, kötött sapkát és egyujjas kesztyűt, amit az anyukáink készítettek. Még a síbakancsot is felvettük otthon, aztán megjött az Onedinnek becézett traktor, amely húzott maga után egy busz-szerű utánfutót. Az Onedin összeszedett minket a városból, és felvitt minket az öt kilométerre lévő sípályára, amit a távolság miatt hívtunk „Ötösnek.” Az utánfutó közepén volt egy henger alakú kályha, amit fűrészporral tömtek meg, ez adta a meleget, a felvonó pedig nem olyan volt, mint a mai síliftek. Egy körbe-körbe mozgó drótsodrony húzott minket, amire egy „kutya” nevű célszerszámmal tudtunk csatlakozni. A „kutya” egy 40 centis fadarab volt, amit a lábunk közé fogtunk, és amikor a sodronyra csatlakoztattuk, húzott fel minket a pálya tetejére. Ott aztán egy mozdulattal kiakasztottuk, majd rákötöttük a derekunkra, és már lőttünk is lefelé a lejtőn.

Romantikusan hangzik.

Valóban megvolt a maga bája. A síbotok is egészen másképp készültek, mindig mogyoróvesszőből vágtuk őket, fúró meg modern eszközök nélkül, amit ma már elképzelni sem tudnánk. A technika mostanra teljesen átalakult; a mai síelők már más szempontok szerint haladnak a pályán, és a kapukat is egészen más technikával veszik, a sípcsontjukat és a kezüket használva, hogy a mozgás folyamatos legyen. Akkoriban azonban nem volt ilyen, az volt az igazán menő, ha a válladdal ütötted ki a kaput. Az egyik versenyemre kijöttek a nagyszüleim, és nagyon szerettem volna megmutatni, hogy mennyire ügyes vagyok. Tudtam, hogy nagyapám ott van a pálya végén, és én nem a vállammal, hanem a kezemmel, könyökkel, amivel csak értem, ütöttem ki a kapukat. Az edzők persze mérgesek voltak, hogy így tönkreteszem a munkájukat, de akkor ezt nem fogtam fel. Most már persze nem csinálnám.

Egyik ismerősöm némileg pikírten úgy foglalta össze a túrasízést, hogy felmennek a pálya mellett különböző síközpontokban, majd lecsúsznak. Noha ezt ennyivel lerendezte, de azért ez jóval többről szól, igaz?

Persze, de ez Gyergyóban sosem volt jellemző, mert a pályák nem elég hosszúak ahhoz, hogy megérje mellettük túrázni, A Hargitán előfordult, mert ott az erdő mellett le lehetett csúszni, de azóta az erdő megnőtt, és a lehetőség elenyészett. A túrasízés számomra egészen mást jelent, egyfajta szabadságot ad, ahol eldönthetem, hogy most jobbra vagy balra indulok, vagy bármerre, amerre az erdő éppen lehetőséget kínál. Amikor először próbáltam ki a 2000-es évek elején, az volt a varázsa, hogy szabadabb voltam, mint egy gyalogtúrázó. Neki ösvényen kell haladnia, én viszont azt az irányt választom, ami épp szembe jön. Számomra a túrasízés inkább egyfajta túrázási forma, de sokkal nagyobb szabadságérzettel, mint amit egy gyalogtúra nyújthat.

Tisztítja a fejet és a lelket?

Teljes mértékben. Hideg van, mozogsz, a tüdőt kitágítod, körbevesz a hó… mind-mind olyan impulzus, ami kizökkent a hétköznapokból. Bár sosem gondoltam arra, hogy „tisztítja a lelket,” de kétségkívül megvan benne ez az erő.

Más ember megy föl, és másik jön vissza? Vagy ez túlzás?

Talán így is mondhatjuk. Persze van benne rutin, de minden túrázás egyfajta elmélyülés, ahol kicsit „magadban vagy.” Lehet beszélgetni, de a meredek lejtőknél hamar elhallgatsz, és a gondolatok átveszik a terepet. És az sem mindegy, milyen gondolatok.

Furcsán hangzik, de: minőségibbek?

Mindenképpen. Előfordult, hogy egy rövidebb túrasízés alatt sikerült magamban lezárni egy komolyabb problémát. A friss levegő, a mozgás, a látvány olyan tisztánlátást adnak, amit máshol talán nem is talál meg az ember. A történet amúgy nem titok: építettünk a házunkba egy kályhát egy „mesterrel,” akiről aztán kiderült, hogy nem értett a dolgához. Drága mulatság volt, és mire rájöttünk, hogy nem fogunk tudni fűteni vele, már elfogyott a pénz. Ott álltunk, közeledett a tél, és még mindig nem volt fűtésünk. Akkor jött a terv, hogy építünk egy kazánházat, veszünk bele fás kazánt, de minden szempontból kudarcélmény volt. Fontolgattam, hogy beperelem a „mestert,” de végül rájöttem, hogy a legésszerűbb döntés az lesz, ha elengedem az egészet. Emlékszem, akkoriban nagy havazás volt, és mivel a város szélén, hegyi környezetben lakunk, egyszerűen felcsatoltam a túralécet az udvaron, felmentem a hegy tetejére, majd kifújtam magam, és azt mondtam: „Figyelj, haver, innen lecsúszol, és erről soha többé nem fogsz gondolkodni.” És így is lett.

Tartottad is?

Tartottam.

A hétköznapokban meddig tart ki ez a feltöltődés?

Nehéz megmondani, mert különböző időszakok vannak. Nekem a nyár a pörgés időszaka, akkor nem tudok túrasízni, de bárcsak tudnék. Fontos a mozgás. Legyen az túrasí, jóga, funkcionális edzés vagy akár bringázás, ezek mindig egyensúlyba hoznak. Évek óta figyelem magamon, hogy amikor időt szánok a mozgásra, minden jobban megy. Egy koncert előtt, két fellépés között, amikor adok magamnak egy kis teret a mozgásra, teljesen másként viszonyulok az emberekhez, máshogy kezelem a stresszt. Valahogy szebbnek látom a világot.

A koncertek miatt sokat utazol. Hogyan tartod meg az egyensúlyt a turnék felpörgetett tempója és a hegyek nyugalma között?

Nyáron gyakran áthelyezzük az „otthont” Budapestre, hogy egyszerűbb legyen a koncertek szervezése. Még mindig Gyergyószentmiklóson lakunk többet, de van egy lakásunk Budapesten is, ahol Zsombival, a harmonikásunkkal élek együtt, míg Laci külön. A nyári szezon után azonnal visszamegyünk Gyergyóba, hogy feltöltődjünk a hegyek között. Ott a csend és a nyugalom segít lelassulni, és egy kicsit újra megtalálni önmagunkat a turnézós időszak után.

Gyakran emlegetitek interjúkban, hogy a zenekar indulása nem volt egyszerű, és kezdetben te magad voltál a menedzser. Meddig csináltad ezt egyedül?

A Bagossyt 2013 májusában alapítottuk, 2014 végén pedig nyertünk a Cseh Tamás Programban, minek köszönhetően lemezt és videoklipet készíthettünk. A zenekar nagy lendületet kapott, és csatlakozott hozzánk Szalai Attila, aki a program mentoraként segített minket. Fél évig dolgoztunk együtt, majd felajánlotta, hogy tovább is vinné a zenekart, és azóta is vele dolgozunk. Az első években a fellépéseink többsége még Erdélyben volt, és ahogy egyre nőtt a magyarországi koncertek száma, fokozatosan átadtam neki a szervezést.

Hiányzik a háttérmunka?

Az adminisztráció már nem, de az operatív részében ma is aktívan részt veszek. Mi self-made zenészek vagyunk, a zenekarban minden döntést közösen hozunk. A menedzserünk szinte a hatodik tagunk, napi szinten egyeztetünk, stratégiát dolgozunk ki. Nincsenek egyszemélyes döntések, figyelünk egymásra.

Sok zenekar életútját végigkísértem már, és láttam, milyen vékony jégen jár a siker. Amikor beüt, az még a legerősebb személyiséget is megviseli. Nálatok ez hogyan zajlott? Megváltozott a zenekaron belüli dinamika?

A „népszerűek vagyunk” érzés először 2018-19 körül érkezett meg, amikor évente százhúsz koncertet adtunk. Volt egy kis „rock and roll feeling” a backstage-ben, de igazán deviáns dolgokat sosem csináltunk, aztán a koronavírus-járvány kicsit helyre tett mindenkit. Az a pár hónap nyugalom jót tett, segített lelassítani, újraértékelni az elmúlt évek pörgését. Mire eljutottunk a Papp László Arénáig, már nyugodtabbak lettünk, egyfajta „nyugdíjas klub” érzés volt bennünk.

És most hogy érzitek magatokat?

Most is ez a nyugodtság jellemző. A menedzserünk mondta tegnap, hogy mindannyian túlléptünk a „csikókorszakon.” Mindannyian családot alapítottunk, és ahogy érkeznek a gyerekek, egy nyugodtabb, felnőttebb csapat alakult ki. Már nem a hajtásról szól minden, inkább az értékes pillanatokat keressük.

Az egymáshoz fűződő kapcsolatotok is erősödött, formálódott az évek alatt?

Nagyon erős a kötelék köztünk. Három nyáron át együtt laktunk egy házban, rengeteg időt töltöttünk egy buszban, megéltünk olyasmit, amiről sokan csak álmodnak. Nemcsak a színpadi sikerek kötnek össze minket, mi síelni, szörfözni is közösen járunk. Olykor próbálunk közösen időt tölteni akkor is, amikor épp nem a zenekar dolgaival foglalkozunk. Mindenkinek megvan a maga kis társasága, de baráti közösségként is működünk.

A túrasízésbe bevontad a többieket?

Még nem, mert az más kategória. Mivel a zenekar tagjainak többsége snowboardozik, ezt nem könnyű összeegyeztetni. A splitboard például nehezebben beszerezhető, így erről eddig még nem beszéltünk.

Bejártad a világot, láttál rengeteg országot, és tényleg sehol nem találtad meg azt a fajta nyugalmat és biztonságot, amit neked Gyergyó hegyei adnak?

Komolyan, és bármennyire meglepő, erre nem is tudok más választ adni. Amerika és a többi hely sem adta meg azt az érzést, amit az otthoni hegyek. Nem akarom túlromantizálni, ez egyszerre áldás és béklyó; egy olyan érzés, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni, és amiért nagyon hálás vagyok, hogy megvan. A végleghes hazaköltözésem után volt egy rövid időszak, amikor elgondolkodtam: vajon megmarad ez a különleges érzés, amikor már nemcsak vendégként, hanem valóban otthon élek ott? Szerencsére minden úgy alakult, ahogyan elképzeltem, és ez valódi megnyugvást hozott.

Popsztárként is megmaradt ez az érzés?

Igen, sőt, különösen jó, hogy létezik az életemben egy úgymond “nyugalom szigete”, ahova mindig hazaérhetek. Az emberek ott egészen másképp viszonyulnak hozzánk, és hiába ismernek Kárpát-medence szerte, a gyergyói emberek még mindig úgy kezelnek, mint régen. A pékségben a néni például megjegyzi, hogy „láttalak a tévében, ügyesek vagytok”, de a kapcsolat akkor is személyes és egyszerű marad.

A beszélgetés meghallgatható a Spotify-on.