Sílécek vonzásában – interjú Kovács-Kilvády Mónival

Mi jut eszedbe először erről a helyről?

Valamikor a 2000-es évek elején apukámmal feljöttünk ide letesztelni egy platnit, amit ő fejlesztett ki. Kitalálta, hogy csinál egy magyar gyártmányt, és elnevezte Explosivnak. Feltettük a platnit a lécemre, csúsztam pár menetet, és elmondtam milyen érzés volt kanyarodni velük. A carving lécek néhány évvel azelőtt jöttek divatba, leváltották a párhuzamos régieket, a platnit pedig a kötés alá tették, így az megemelte a sícipőt, tehát amikor élre tetted a lécet a kanyarkezdésnél, és a dőlésszög kisebb lett, nem ért le a hóra a sícipő. A platni többek közt segíti a rezgéscsillapítást, mert rugalmasan képes alatta meghajlani a léc, és így könnyebb kanyarodni.

Valami régebbi emlék?

Egy karfás szánkóban ülök, anyukámmal szánkózunk, apu húz. Síelni nem igazán jártunk ide, az első itthoni síelős élményem a dobogókői jeges, buckás pályához kapcsolódik. Sokat jártunk oda és a Mátrába is. Galyatetőn volt egy klassz pálya, amit mára sajnos benőttek a bokrok és a fák, de amikor felmegyünk síelni a gyerekekkel Mátraszentistvánra, gyakran felkanyarodunk megnézni. Azon a pályán magyar bajnokságokat is rendeztek régebben.

Volt más választásod, vagy egyértelmű volt, hogy síelő leszel?

Persze, lett volna más választási lehetőségem, például lehettem volna teniszező, ami édesanyámnak a sportja, de jobban bírtam a hideget, úgyhogy síelő lettem. Ez egy gyönyörű sport, egy mélységesen szerethető dolog, egy igazi életérzés, én pedig kicsiként folyton azt láttam, hogy az apci folyton jön-megy a csapattal, teszi be a síléceket a buszba, szervezkedik és folyton ezen pörög. Külföldre is sokat járt, részben annak köszönhetően, hogy elkerült a Képes Sporthoz fotóriporternek. A sport körül forgott az élete, anyuval is a Testnevelési Főiskolán ismerkedtek össze. Elvarázsolt, amit csinált, elvarázsolt minden, ami körülöttem történt.

Mikor dőlt el, hogy versenyezni fogsz?

A legelején, szinte magától jött. Miután apunak és a bátyjának, a Gedének és a síelő barátaiknak gyerekeik születtek, folyton együtt jártak a családjaink síelni. A közös síelésből táborok lettek, és amint lehetett, ez a baráti kör a két Kováccsal az élen megalapította a Rozmaring SE-t. Imádtuk az egészet, kint voltunk a friss levegőn a barátainkkal a havon, sőt utaztunk külföldre is, ami az 1980-as évek közepén tök nagy szám volt. Sokat jártunk Ausztriába, a Magas-Tátrába, meg Lengyelországba Zakopanéba, sőt Bulgáriába is, ráadásul oda repülővel, épp ezért nagyon különlegesnek számított.

Kiváltságos helyzet.

Gyerekként erre nem így tekintettünk, de most már tudom, hogy az volt, és ha visszagondolok, hát úristen, de jó volt nekünk. Később elkezdtünk versenyezni a Rozmaring színeiben, friss csapatként léptünk be a nagymúltú egyesületek, például a Honvéd, az OSC meg a Vasas mellé.

Mindeközben apukád járt ki külföldre.

Apu eleve edzősködött, 1985-ben pedig egy osztrák haverja kihívta a Holland Sílíceumhoz Ausztriába, Altenmartkba. Onnantól kezdve a Rozmaring csapata is oda járt edzőtáborozni. Szerintem a legcsodálatosabb régióba jutottunk el, hiszen Zauchensee, Flachau, Schladming és a Dachstein gleccser is 15-20 percre van attól a falutól, ahol 35 éven keresztül béreltünk egy házat. A házat a koronavírus-járvány miatt elveszítettük. Ez még mindig fájó pont nekem, de annak nagyon örülök, hogy a fiaim, és a többi fiatal rozmaringos is jártak a házban néhány edzőtábor erejéig, és hallották a sztorikat a régi, rozmaringos táborokról.

A líceum kifejezetten gyerekekkel foglalkozott?

Igen, ez egy holland iskola volt, ahol a tehetségesebb síelőből kineveltek egy versenycsapatot. Az egyik srác például a legnagyobb nemzetközi gyerekversenyen második lett szlalomban, ami nagyon nagy dolognak számított. A líceum pár év után sajnos bezárt, de apu edzősködött tovább. Előbb az ausztrál női csapat edzője lett, később pedig a chilei csapaté.

Sokat volt távol?

Igen, szinte állandóan úton volt. Amikor a dél-amerikaiakat edzette, akár egész nyarakra eltűnt, mivel a déli féltekén akkor van a téli szezon. Mindemellett persze itthon is aktív volt, mert foglalkozott a Rozmaringgal, és magyar válogatott csapattal is dolgozott edzőként. Én mindezt a pörgést látva nőttem fel, imádtam az egészet, apu pedig arra várt, hogy elérjem azt a kort, amikor már engem is vihet versenyezni.

Ez mikor történt meg? Noha úgy tűnik, hogy végig arra neveltek, hogy versenyző legyél, ne csak hobbisíelő.

A versenyzés hamar elkezdődött, mert sokat tudtunk edzőtáborozni: iskoláztunk, nagyszerű technikai alapokat kaptunk, és elkezdtünk kisebb versenyekre járni a Mátrába, később a magyar bajnokságokra is. A Rozmaring SE sikeres volt, egy időben mi voltunk a legjobbak, sok kupát elvittünk újonc-, serdülő- és ifi korosztályban is. Mondtuk is, hogy “virágzik a rozmaring”, mert egyrészt mindenhol ott voltunk, másrészt nagy múltú síegyesületeket szorítottunk magunk mögé. Biztos sokat adott hozzá, hogy lelkes és tehetséges volt a társaság, az edzőink pedig javarészt a TF-es szüleink voltak, úgyhogy talán benne is volt a génjeinkben, hogy sportosak és ügyesek legyünk.

Van valahol egy vízválasztó? Amikor eldől, hogy a síelés lesz a hivatás, és profi sportoló leszel?

Nagyjából 18-19 éves voltam, amikor el kellett gondolkodni azon, hogy érdemes-e még ebbe pénzt és energiát beletenni, vagy inkább menjen a továbbtanulás? Tisztában voltunk a helyzetünkkel, tudtuk, hogy magyarként azért dobogó közelében nem nagyon lesz az ember a világversenyeken, és hogy a síelésből itthon kevésbé lehet megélni, ennek ellenére nem volt kérdés, hogy hozzuk ki belőle, amit lehet. Néhány év halasztás után is tovább lehet tanulni. Apu egyébként egész életében azon dolgozott, hogy a magyar sísportot nemzetközi szintre emelje. Mindent megpróbált, például hozott külföldi versenyzőket, akik már egy kicsit előrébb tartottak. Úgy gondolta, hogy ha a nemzetközi versenyeken ők magyar színekben eredményesek, akkor felfigyelnek ránk, jönnek a szponzorok, és ezzel a tehetséges magyar versenyzőket is lehet támogatni. Hozott síelőket Erdélyből; egy orosz lányt, aki névházasságot kötött, hogy magyar színekben indulhasson; és egy korábban világkupás dél-tiroli fiút, aki egy sérülés miatt nem került vissza az olasz csapatba, de azért az, amit ettől várt, nem igazán vált be akkoriban. Később végül teljesült Miklós Edit esetében. (Miklós Edit csíkszeredai születésű alpesi síelő, 2011-től versenyzett magyar színekben. A 2014-es téli olimpián Szocsiban hetedik lett lesiklásban, 2015-ben pedig harmadik lett szintén lesiklásban a St. Moritz-i világkupafutamon – a szerk.) Mindeközben mi, rozmaringosok is elég jó eredményekt értünk el. Nekem sikerült már ifiként dobogóra állnom a felnőtt magyar bajnokságon. A legjobb barátnőm, a Litter Ági pedig egy fenomén volt, istenadta tehetség, aki néha még a fiú mezőnyt is lenyomta. Pedig pont mi voltunk a legnagyobb linkek. A futóedzéseken levágtuk a távot az erdőben sétálva, és amikor nem nézett oda az edző, akkor nem csináltuk az erősítő feladatot. De azért idővel, és a sorozatos szégyenletes lebukások miatt összeszedtük magunkat, és szorgalmasak lettünk. Aminek aztán meg is lett az eredmény, az Ági kijutott az 1994-es téli olimpiára Lillehammerbe. Én akkor még ifi voltam, 1995-ben érettségiztem, így akkor az olimpia szóba sem jött.

Az 1998-asra viszont már készültél?

Fejben készültem rá, hogy négy év múlva én legyek az, aki kijut, de tudtam, hogy úgyis az eredmények döntik el, hogy ez sikerül-e. Jót tesz, ha például magyar bajnok vagy, és eközben eléred a kvalifikációs szintet is. Szerencsére ez nekem összejött három számban is, a két gyors számban Supeg G-ben és lesiklásban is kvalifikáltam magam, apu pedig okos volt, mert kivitt egy világkupára Cortinába még az olimpia előtt, hogy egy kicsit szokjam az extrém sebességet. Azoknak a FIS-versenyeknek a pályái, ahol a pontjaimat szereztem a kvalifikációhoz, könnyebbek és lassabbak, mint a világkupás, a világbajnoki vagy az olimpiai lejtők. Nekünk, magyaroknak nem volt arra lehetőségünk, hogy gyors számokat eddzünk itthon, mert ahhoz egész pályákat kell lezárni, hogy a versenyzőkön kívül más még véletlenül se csússzon be. Az efféle edzések hiányában álltam rajthoz Cortinában, ahol apu annyit mondott, hogy “tudod, a tévében már láttuk a pályát, bátor vagy, menni fog. Lemész és kész!”

Lementél és kész?

Le, és a pálya nem volt lassú, viszont a naganói pálya még ennél is gyorsabb volt, úgyhogy akkor ott olyan sebességet éreztem a lábamban, amit előtte soha. Gondoltam is magamban, hogy na, most tartsd a lábad, mert ha itt történik valami, akkor kész, vége mindennek.

Ez milyen tempót jelent?

Olyan 104-105 km/órát, ami tényleg meglepő érzés volt.

Cortina, az 1997-es világbajnokság és az olimpia környékén a gyerekkori társaid a Rozmaringból még veled versenyeztek?

Sajnos már nem, abbahagyták a versenyzést a továbbtanulás miatt, vagy mert a szüleik nem tudták tovább finanszírozni a síelést, vagy mert elérték azt a célt, amit korábban kitűztek maguk elé. A válogatottnál akkoriban egy dél-tiroli edzővel, Konstantin Punttal dolgoztunk, akit apu hozott ide. Nagyon jó volt vele a munka, de közben hiányzott az a csapat, amelyikben felnőttem. Nyaranta Konnyval Passo Stelvión, a gleccseren edzettem. Csodás volt. Egy hüttében laktunk, hajnali fél ötkor keltünk, és már sötétben a felvonón ültünk. Hatkor kelt a nap, de mi már fél hatkor a szuperjó, kifagyott pályán nyomtuk, és tízig le sem jöttünk. Akkor viszont abbahagytuk, mert olvadni kezdett a hó. Jó volt kint, de ott mindig csak másokhoz csapódtam. Edzettem svájciakkal, edzettem olaszokkal, ha pedig volt épp két magántanítvány, akkor velük. Hiányzott a csapatérzés.

Elfogadó volt veled a nemzetközi közeg?

Abszolút, csak nem volt az a haverkodás, amihez előtte hozzá voltam szokva. Ha találkoztam valakivel, közel sem volt biztos, hogy még egyszer találkozom vele. Kimentem, bekapcsolódtam az edzésekbe, és hazajöttem. Konny szuper edző volt, jól kijöttünk egymással, és nála éreztem rá igazán, hogy úristen, tényleg jól tudok menni. Látta a hibáimat, huszonhatodszorra is megismételtette velem ugyanazt a gyakorlatot, és közben éreztem, hogy fejlődök és gyorsabb vagyok, mint korábban. Voltak időmérő edzéseink, ahol velem egykorú olasz srácokkal edzettünk, és néha még őket is sikerült elkapnom.

Ennek az edzésnek a lenyomata az 1997-es olaszországi világbajnokságon elért helyezés?

Igen, azt leginkább Konnynak köszönhetem, és a miatta elért jó FIS-pontjaimnak, amiket Dél-Amerikában szereztem az előző nyáron. Apu akkor a chilei csapat edzője volt, és az egész nyári szezont kint töltöttünk Chilében és Argentínában, felfedeztük együtt Dél-Amerikát. Hihetetlenül jó volt, ráadásul Dél-Amerikában nagyon jó pontokat lehetett csinálni a következő szezonra. Ott edzenek a nagy csapatok, elindítják őket kisebb versenyeken is, és mivel kevés az induló, így a kevésbé jó síelők is jobb esélyekkel indulnak. Argentínában például volt olyan, hogy Anita Wachter (osztrák síelő, az 1988-as Calgary olimpia bajnoka kombinációban – a szerk.) és Renata Götschl (1997-ben és 1999-ben világbajnok kombinációban, olimpiai ezüst- és bronzérmes 2002-ben – a szerk.) is azon a versenyen indult, ahol én. Wachter a 7-es, én a 8-as, Götschl pedig a 9-es rajtszámmal. Életem legjobb pontjait ezeken a versenyeken csináltam, mert ugyanolyan jó pályán mentem, mint ők, és persze az is bennem volt, hogy a legjobbak közt versenyezhetek, ilyenkor pedig nekimész a pályának. Becsúsztam akkor 40 pont alá, ami marhajó eredménynek számított. Végigsíeltük a nyarat, és ez nagyon fontos része lett az én kis felkészülésemnek.

Két számban indultál az 1997-es vb-n az olaszországi Sestrierében.

Óriásban pedig 27. lettem, ami egy meglepően jó eredmény volt. A Nemzeti Sport is megírta, interjút is csináltak velem, még a német tévének is nyilatkoztam, mert nem tudták, ki ez a csodabogár, aki bekerült az első harmincba. Élveztem az egészet, és éreztem, hogy jó formában vagyok. Tudtam, hogy ez nagyon jó előkészítő volt az olimpiához.

Három számban kvalifikáltad magad a naganói olimpiára.

Super G-ben, óriás-műlesiklásban és lesiklásban. Kombinációba is elindulhattam, mert annak az egyik száma a lesiklás, és végül helyezés tekintetében ebben értem el a legjobb eredményt, mert 21. lettem. Mindezt annak ellenére, hogy a kombi másik száma a szlalom, amire viszont nem edzettem. Apu tudta, hogy el kéne indulni benne, és igaza lett. Az eredménnyel a Magyar Olimpiai Bizottság is elégedett volt, mert a 21. hely jól hangzik egy téli olimpián. Super G-ben a 38. helyen végeztem, és mindössze hat másodperccel maradtam le az első mögött. Nekünk apuval ez számított jó eredménynek, mert itt sokkal közelebb voltam az elsőhöz időben, és akkor azt mondtuk, hogy a következő olimpián ezt három másodpercre kéne lefaragni, szóval nagy terveink voltak. Persze mi sajnos nem éremért, hanem a minél jobb, harmincon belüli helyezésért mentünk az olimpiára, és ezt végül kipipálhattuk.

Más idegekre volt szükség az olimpián, mint egy “hétköznapi” versenyen?

Igen, de nem csak a verseny izgalma miatt, ehhez a közeg, a hangulat is sokat hozzátesz. Érted, ott vagy néhány rajtszámmal a legjobbak mögött, és azon gondolkozol, hogy azta, kik után fogok lesiklani. A legjobbakkal versenyzel, ami már önmagában egy erős adrenalinlöket, sőt egy alapból motiváló érzés. Általában izgultam a versenyek előtt, sokszor a gyomrom is fájt a rajtban, de ez egy természetes és jóleső izgalom, ami nyilván az olimpián is megvolt. Állsz a rajtban, és arra gondolsz, hogy szétszeded a pályát, és akkor felcsendül a hang, hogy pi, pi, pi, pííí, és nekivágsz lendületből. A rajt nagyon fontos, tizedeket lehet nyerni rajta, az olimpián pedig nagyon meg akartam mutatni, hogy jó vagyok. A tévé is mutatta, ahogy megyek, és meg is tettem minden tőlem telhetőt, hogy jó legyek. Eszméletlenül élveztem, igazán különleges dolog kijutni egy olimpiára, már önmagában az is hatalmas élmény, hogy bevonulsz a nyitóünnepségen. Mindegy, hogy te lengeted a zászlót, vagy csak mögötte mész, ettől az még felemelő érzés, és szerintem már csak ezért is érdemes a mai síelőknek dolgozni, hogy ez az élmény összejöjjön nekik. És lehet, hogy egyiküknek, Kékesi Marcinak, harmadszorra is sikerülni fog 2026-ban, ami azért elég menő. De nem lesz könnyű dolga, mert mellette vannak igencsak tehetséges fiatalok, mint például Úry Bálint, Trunk Tomi vagy Bányai Attila, akik nagy valószínűséggel olimpikonok lesznek a közeljövőben. És persze a lányoknál Tóth Zita. Drukkolok nekik, hogy ez az álmuk valóra váljon, mert az olimpián való részvétel egy életre szóló dolog, ami csak akkor lehetett volna nekem is szebb, ha egy érmet a nyakamba akasztanak.

Nagano egyik legemlékezetesebb pillanata Herman Maier osztrák síelő hatalmas bukása. Ezt te élőben láttad?

Igen, mert épp fölötte mentünk az apuval a felvonón. Elment alattunk a pályán, és ahogy követtük a szemünkkel, akkor történt az ominózus esése. Döbbenet, hogy ebből felállt, és másnap megnyerte a másik számot. Maier története eleve csodálatos: tizenöt évesen hazaküldték a schladmingi síiskolából, hogy nem elég tehetséges, úgyhogy kőművesnek állt, télen pedig apukája flachaui síiskolájában oktatott. Majd egy ott rendezett világkupán óriásban előfutó volt, és a tizenkettedik legjobb lett az ideje, úgyhogy ezek után vették be az osztrák csapatba, hogy aztán mindent megnyerjen Ausztriának.

Mi történt veled az olimpia után?

A Magyar Olimpiai Bizottság elégedett volt, és mondták, hogy akkor a következő olimpiára is engem szeretnének vinni, úgyhogy sok sikert a további edzéshez. Apu akkor elvitt Pitztalra, egy nagyon jó síakadémiára, amit kifejezetten a nem alpesi országok legjobb síelőinek, és az alpesi országokból jött, lesérült, volt világkupás síelőknek alapítottak. Csodás tehetségekkel edzettem, tízen voltunk öt edzőre, tényleg nagyon profi felkészülés folyt. Gyakoroltunk technikai és gyors számokat is, csomó erőnléti edzésünk volt súlyokkal, soha nem látott profi eszközökkel, és persze futottunk is. Hú, de nem szerettem futni… de ott valahogy még azt is megszeretették velem. Az izmaim nehezek és tömörek voltak, robbanékonyságra és rövidtávra alkalmasak, hosszútávra viszont nem. Mondták, hogy fussak a saját ritmusomban 120-as pulzussal, és ne törődjek azzal, ha a többiek kétszer leköröznek. Két hét múlva elsőként rohantam fel a futóedzésen a hegyre. Itthon általában azt mondta az edző, hogy a “nagyfiúk után fussátok a panoráma kört”, de ez nekem sosem jött össze. Pitztalon nagyon jó kezekbe kerültem, közben viszont 22 éves lettem, és bele kellett gondolnom, hogy ha még négy évet beleölök a síelésbe, akkor 26 leszek a következő olimpián A tanulmányaimban sehol nem tartottam, és annak ellenére, hogy felvettek a főiskolára, nem tudtam még elkezdeni se, viszont nagyon érdekeltek a kreatív dolgok, a belsőépítészet, a lakberendezés, a dekorálás, és azon gondolkoztam, hogy ebbe az irányba kéne lépnem valamit.

Közbejött az 1999-es vb.

Ahova Super G-ben kvalifikáltam magam, pedig addigra már hanyatlott bennem az érzés, hogy tényleg folytassam a síelést, és anyukám is mondta, hogy figyelj, tovább kéne tanulni, és valamit kéne kezdeni az életeddel. Anyu megtanulta, hogy milyen egyedül otthon, mert az apu mindig utazott és edzősködött, de közben bizonytalan volt, hogy mennyi pénz jön a síelésből. Ezzel együtt készültem a vb-re.

Hogy sikerült?

Nem jól, de ennek a repüléshez is köze van. Az 1999-es vébét a coloradói Vail / Beaver Creekben rendezték, fél évvel előtte pedig volt egy rémes tapasztalatom a repüléssel. A gép erősen rázkódott, a csomagok leestek a fejünk fölötti polcokról, fel kellett venni az oxigénmaszkot, az előttem ülő nő pedig megfordult és megkérdezte, hogy “akkor most meg fogunk halni?” Landolás után a tűzoltók vártak ránk, hogy a pilótafülkében “valamit” eloltsanak. Konkrétan halálfélelmem volt ezalatt az út alatt, és akkor azt mondtam, hogy én soha többet nem ülök repülőre.
Colorado viszont legalább két átszállás. Hú, annyi, tehát három repülés, és ugyanez visszafelé. Mondtam apcinak, hogy én nem indulok, de ő megint mondta, hogy “vagány csaj vagy, megcsinálod.” Apu akkor a chilei csapattal dolgozott, de valahogy megszervezte, hogy együtt repüljünk, és mondta, hogy fogja a kezem végig, és nem lesz semmi baj. Budapestről repültünk Amszterdamba, gyönyörű szép, napsütéses idő volt, én pedig szorítottam apu kezét, és egyszercsak ott volt megint előttem az oxigénmaszk. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, hogy ez most micsoda? Kiértünk végül, de bömböltem minden éjszaka, hogy hogy fogok én Amerikából visszautazni? A versenyzés szerinted hogy ment ezek után? Pont úgy, ahogy elképzeled. “Nem voltam ott” igazából. Az egyetlen számban, amiben indultam, ki is estem, de nem érdekelt, mert azon gondolkoztam, hogy fogok hazajutni épségben. Nem volt jó hazarepülni, két erős altatóval sem csukódtak le a szemeim a gépen, így aztán az utolsó átszállásnál Hollandiában kértem aputól pénzt, és felültem egy Budapestre tartó vonatra.

Azóta repültél?

Igen, egyszer jóval később, amikor Portugáliába mentünk nyaralni a férjemmel. Nem esett jól, és szerintem neki sem.

Mi volt a vb után?

El kellett engednem a síelést, mert tovább kellett lépnem, meg jött egy szerelem, ami egyébként megkönnyítette a dolgot. De hónapokig sírva aludtam el, mert úgy éreztem, mintha elvették volna az életemet. Felmerült a kérdés, hogy mit fogok csinálni, mire apci mondta, hogy menjek a TF-re, csakhogy akkor engem az edzősködés még nem érdekelt, én a versenyzést szerettem a sportban. Így valami olyat kerestem, amiben jobban kiélhetem a kreativitásomat. Kinéztem egy belsőépítész iskolát Londonban, és kimentem.

Könnyen ment az életmódváltás?

Egész könnyen, mert új volt a kihívás. Munkát kellett találnom a tanulás mellett, hogy a drága nagyvárosban fenn tudjam tartani magunkat, ugyanis jött velem a barátom is, aki akkor még nem beszélt angolul. Írtam egy pöpec életrajzot, amiben mindennek elmondtam magamat, ami nem voltam, és az összes boltban otthagytam, ahol ki volt írva, hogy munkaerőt kerestek. Végül kirakatrendező lettem egy ruhaboltban, ahova a kiváló életrajzom miatt behívtak, a menedzsernek pedig tetszett, ahogy felöltöztettem a próbababákat. Később kalandos úton sportmasszőr lettem, és a londoni maratonra készülőket masszíroztam egy menő szalonban. Egy masszázs akkoriban 60-70 fontba került, és a vendégek busás borravalót is hagytak, szóval jól alakultak a dolgok, szerencsés voltam.

London sík vidék. Mikor kezdtek hiányozni a hegyek?

Ahogy telt az idő, egyre jobban. Hiányzott a friss levegő és a síelés, amiből Londonban egyik sincs meg. Még az orrom is elkezdett viszketni, mire mondták, hogy az allergia, amivel azelőtt még nem találkoztam. Ezzel együtt két év helyett majdnem ötöt maradtam, de amikor hazajöttem, hamar beálltam a Rozmaringba edzősködni. A csapatot már a régi sítársaim vitték és a keresztapám, a Gede. Visszacsöppentem a hazai síéletbe, és rájöttem, hogy ez pont olyan jó, mint régen, amikor még versenyeztem. Ott edzünk a kis csapattal, ahol mi is gyerekként edzőtáboroztunk, és azokra a gyerekversenyekre visszük őket, amiken mi is indultunk. Azt meg szuper jó érzés látni, hogy a sikerélmény milyen boldoggá teszi őket.

A Rozmaring a munkahelyed?

Télen igen, de inkább szerelem, mert emellett azért pénzt is kell keresni, így van civil munkám is. London után elmentem Párizsba egy kedves barátnőmmel, hogy megtanuljak franciául, és akkor felhívott az itthon filmekben dolgozó unokatesóm, hogy figyelj, a Gemma Jackson asszisztenst keres a következő filmjéhez, amit Magyarországon forgat. “De miért pont én kellenék neki?”, kérdeztem, mire ő mondta, hogy “mert passzolna hozzád a munka, és tudsz angolul, és ott vagy a közelben. Menj át hozzá Londonba egy interjúra!” Gemma Jackson, mint később kiderült, egy Oscar-díjra jelölt díszlettervező, és a házában fogadott, ahol másfél órán át beszélgettünk a síelésről és a kertjéről. Szerintem fel akarta mérni, a nyelvtudásomat, és hogy megvan-e a közös hullámhossz, a beszélgetés után pedig megkérdezte, hogy akkor két hét múlva tudnék-e kezdeni Budapesten a berendezője asszisztenseként? Nem sok gondolkodás után vágtam rá, hogy hát persze! A John Adams című filmen dolgoztam vele együtt, és egy évre rá olyan szerencsésen hozta a sors, hogy a legjobb magyar berendező, Mihalek Zsuzsa mellé kerültem, aki 2024-ben elnyerte az Oscar -díjat a “Szegény párák” című film berendezéséért. Úgyhogy azóta is filmezek rövidebb-hosszabb kihagyásokkal. Épp most fejeztünk be egy filmet Gemmával és Zsuzsival együtt. A valaha volt legjobb csapat!

2017 januárjában váratlan tragédia ért, amikor apukád meghalt. Az örökségének egyik része az Explosiv. Mi történik most a márkával?

Drága apci egy autóbalesetben hunyt el, amikor anyukámmal jöttek haza egy szilveszteri buli másnapján, ebédidőben, szinte üres autópályán. A mögöttük lévő autóban elaludt a sofőr, és beléjük hajtott 140-nel. Amiatt még tragikusabb az egész, hogy ő a kocsiban élte le az életét, napokat vezetve Ausztriából Norvégiába, onnan le Dél-Tirolba, szinte követni sem tudtuk, hogy éppen merre jár, de mindig hazajött. A halála után az erdélyi rokonok vitték tovább a márkát, és egyébként épp egy nemzetközi színvonalú, lesikló versenyre is alkalmas sípályát építenek Gyergyóban a Kékesi Marcival együtt. És képzeld, az ottani hütte az apci nevét fogja kapni, Kovács Barnabás hüttének fogják hívni. Ennél jobbat és megfelelőbbet el sem tudok képzelni, arra, hogy az emlékét megőrizzük. Az apu édesapja arról a környékről származik, az erdélyi havasokban vezetett egy menedékházat, grófokat és tudósokat vitt síelni, és a ház melletti sziklánál tartott esküvőjén Szent-Györgyi Albert volt a tanúja, mert akkor éppen ő volt ott vakáción. Olyan sztorik vannak a családban, hogy napokig mesélhetnék, egy könyvet lehetne belőle írni. Látod, nálunk nem kérdés, hogy mindenki síel, szinte minden e körül a csodás sport körül forog, még ha nem is jön ki minden úgy, ahogy azt tervezzük. Apu például Chilében talált egy gyönyörű helyet a világ végén, a Lonquimay vulkán közelében, hogy sípályát építsen. Úgy gondolta, hogy az egész család kiköltözhetne. Nekem is tetszett Chile, de azért kiköltözni… ráadásul anyu itthon teniszedzősködött, az életünk itthon zajlott, úgyhogy maradtunk. Ennek ellenére azért apci megfűzte az egyik osztrák jó barátját, hogy vigyenek ki egy ülőliftet, és csinálják meg a sípályát, de mivel az év nagyobb részét nem ott töltötte, befuccsolt a dolog. A sípályát évekkel később az egyik sportcsatornán láttam viszont egy extrém sípályákról szóló dokumentumfilmben, amiben az odaérkező csapat felgyalogolva kellett, hogy síeljen, mert akkora hó esett, hogy a liftből nem látszódott semmi. Felvettem apunak, és jót röhögtünk rajta, amikor együtt megnéztük. Nyilván nem ez volt a világ legnagyobb üzlete, de apu letette ott is a névjegyét, utánam a két öcsémet is kivitte magával, és a családunknak máig vannak chilei barátai, akikkel tartjuk a kapcsolatot. Ezek a történetek, és a sok nagyszerű élmény határozták meg az életemet. A szerető családom támogatása mellett és a sport miatt ismertem meg a világot és tanultam meg három nyelvet, és ezek miatt lettem olyan, amilyen. Még a férjemet, Totót is a sípályán ismertem meg. A legszélesebb mosoly ül az arcomon, amikor nézem a gyerekeimet a sípályán: a 9 éves Hubát, hogy úgy dönti zsigerből a térdét síelés közben, ahogy én sosem tudtam, és a 11 éves Eriket, aki egyre lelkesebben snowboardozik, és látom, hogy közben jól érzik magukat, és boldogok. Úgyhogy nincs tervbe véve, hogy a téli sportokat valaha is abbahagyjuk.