“Mert a síhez hozzátartozik az ember” – Bozsik Anna háromszoros olimpikon sífutóval beszélgettünk

Nálatok mikor van vége a síszezonnak?

Március közepén. Tartunk egy hatalmas leltárt március 31-gyel, április 1-gyel pedig kezdődik a tavasz, akkor áttérünk a nordic walkingra, ami teljesen szabadidős tevékenység, csak felnőtteknek tartjuk. Tudom, hogy egyes helyeken gyerekeknek is hirdetik, nyugodtan próbálják is ki, de szerintem ez nem való gyerekeknek. A másik tévhit, hogy a nordic walking a nyanyák sportja, miközbem ez nem csak a nyanyák sportja. Mindenki azt hiszi, hogy a bottal csak sétálunk, és nyilván azt is lehet vele, de ha valaki rendesen, igazából és úgy nordic walkingozik, ahogy az a nagykönyben meg van írva, akkor azt megnézem, hogy még mindig azt mondja-e, hogy ez a nyanyák sportja.

Nyilván ezt is lehet többféleképpen csinálni. Síelni is lehet többféleképpen, sportból és csak sportosan, vagy jól, rosszul, és lehet csak lébecolni a pályán. De ami a nordic walkingot illeti, én továbbmegyek. Mi értelme van egyáltalán?

Na ez meg a másik. Hogy a sok ostoba, már bocsánat…

Nincs gond, vállalom.

Ott áll, és néz, hogy mit botorkálnak azzal a színes bottal, cipelik magukkal, rakosgatják. Így valóban nincs értelme, ez a botsétáltatás. De ha valaki úgy áll hozzá, hogy ez egy sport, akkor én megmutatom neki, hogy a bottal magasabb pulzusszámot tud elérni, mint egy sima futással. Amikor a futással már ott tartasz, hogy döglődsz, lehajtott fejjel vergődsz, a nordic-kal még mindig tudsz menni. Ha te nemcsak rakosgatod a botot, hanem valóban használod úgy, mintha sífutóléc lenne a lábadon, akkor átmozgatja az egész testedet. Azt nehéz megtanulni benne, hogyan használd a karodat. Amikor te a sílécen állsz, és a klasszikus stílusban mész, tehát ellentétes kar-láb mozdul egyszerre, akkor ha nem tartod meg magad a bottal, akkor visszacsúszik a sí, vagy legalábbis nem csúszik előre. A nordic walkingban ez azért nehezebb, mert nem vagy rákényszerítve. Ha nem használod a botot, akkor is tudsz előre menni. Vagyis oda kell figyelni rá, hogy gyaloglás közben ugyanúgy told magad, fejts ki erőt a bottal, ne csak elöl pakolgasd, hanem valóban menjen ki a csípőd mögé, hátra. Ez a lényege az egésznek, hogy hátrafele tolok a kézzel, miközben előre megyek. Ezt értik meg nehezen a kezdők.

Na de az aszfalton hogyan tudom magam tolni?

Ott sehogy, az aszfaltot felejtsük el, az aszfalton nincs más, mint botsétáltatás. Rajta van a bot végén a gumipapucs, és azon a ponton, ahol meg kellene tolnod magad, elcsúszik a bot. De mindegy, a lényeg az, hogy addig is mozog és levegőn van az ember, ami különösen fontos, ha 60-70 pluszos, és van mindenféle egészségügyi problémája. Kimegy, nézelődik, sétál, közben csak könnyíti a sétáját a bot, mert rátámaszkodik. Csak ez nem nordic walking.

Mire találták ki ezt eredetileg?

Ez a sífutók szárazedzése volt. El szoktam mondani a fanyalgó egyetemistáknak is, aztán amikor megmutatom nekik, akkor nem bírják megcsinálni. Na, mondom, tényleg a nyanyák sportja? És akkor azt válaszolják, hogy „ja, ez nem az, hát mi ezt nem is gondoltuk, hogy ilyen nehéz.” Én 158 centi vagyok, nekem a korcsolyázó sífutáshoz a botom 147-es vagy 150-es, a klasszikus sífutáshoz (amikor párhuzamos nyomban mész) pedig 135 centis, tehát még 15 centivel rövidebb, mert nem hozod fel olyam magasra a kezed, amikor megtolod magad. Itt jön a vizsgakérdés, hogy mi a különbség a gyaloglás és a futás között. A válasz pedig az, hogy a gyaloglásnál nincs repülőfázis, a futásnál meg van. A szárazedzésen nem tudsz akkorát lépni, amekkorát csúszol a sível, hiszen a sífutásban van repülőfázis, ugrálsz, szökdelsz, futsz a bottal. A nordic walkingban nincs repülőfázis, úgyhogy lerövidítették a botokat a lépéshosszhoz, az enyém 110 centi. Szóval ez eredetileg egy erőnléti edzés sífutóknak, amiből később tömegsportot csináltak. 

Ti az elsők között kezdtétek tanítani ezt Magyarországon.

Igen, 2006-ban. Ne tudd meg, milyen nevetségesek voltunk vele, de túléltük. Most már több százezren csinálják az országban, rengeteg instruktor van, ki így, ki úgy tanítja, az más kérdés. Most már nem nevetik ki, nem mondják, hogy jaj, otthon felejtetted a sílécedet, meg hogy nézd már, azt hiszi, hogy nem olvadt el a hó, meg hasonlókat. Mára elfogadták, és nagyon sokféle ember jön, nem egyszer komoly problémákkal. Ha jön egy sclerosis multiplexes, vele nem fogom tudni megcsináltatni, hogy dolgozzon ki hátra a kezével, neki még az is nehéz, hogy ellentétes kar-lábbal menjen, de neki ezt tanítom meg, és szuper, ha meg tudja csinálni, és tud biztonsággal járni, sőt ezzel a módszerrel sokkal stabilabban jár az, aki előtte borult összevissza. Nagyon sok mindenre jó ez a mozgásforma. Hát gondoltad volna, hogy a diszlexiásokat meg a diszkalkuliásokat lehet felnőttkorban fejleszteni? A nordic walkinggal, ezzel az ellentétes kar-láb metódussal simán fejleszthetőek, sőt ugyanígy az átszoktatott balkezesek is. Eljössz egy edzésre, ránézésre megmondom, ha átszoktatott balkezes vagy. Látom a mozgásodon.

Jó, hogy ülünk, így nem bukom le, én is átszoktatott balkezes vagyok.

Azt a mozgásból lehet látni, hogy kinek milyen múltja van. Nem bonyolult a feladat, egy egyszerű természetes járás, csak elfelejtjük. Elfelejtjük használni a karunkat, mert visszük a szatyrot, magunkhoz szorítjuk az oldaltáskát, fogod a hátizsákodat. Elfelejted, hogy a kezed szabadon mozogna, amikor jársz.

Sőt, ha szabadon mozog, akkor beteszem a zsebembe.

Igen. És van itt még valami, ami jó élmény szokott lenni főleg a túrázóknak. Ugye nagyon sokan túráznak, hátizsákkal mennek, és egy egynapos túra végére bedagad a kezük.

Nem egy nap után, pár óra után.

Igen, kinek hogy. Nordic walkinggal ilyen sosincs, mert mozgatod a karodat, használod a tenyeredet meg a botot, így nem dagad be a kezed. És ha már a túrázás szóba jött, a túrabot meg a nordic walking bot, na az nem ugyanaz, ne keverjük össze a szezont a fazonnal. A túrabotot támaszkodásra használod, a nordic botot meg eszközként. A túrabotot lehet állítani, ha fölfele mész, rövidebb, ha lefele mész, hosszabb, és csak elöl használod, mint a fakanalat. A nordic botot pedig a járáshoz használod. Ezzel is lehet menni hegyek között, de nem sziklás terepen, mert ott nem tudod leszúrni, de még csak jól megtámasztani sem.

Milyen a társaság egy ilyen túrán? Kik járnak veletek nordic walkingozni?

Most eléggé elöregedtünk, leginkább a 60 pluszosok jönnek. Vannak különböző csoportok, fontolva haladó, sportos és fitnesz. Egy kétórás edzésen a fontolva haladók is alsó hangon legyalogolnak 6-7 kilométert, a sportosok 8 kilométer körül, a fitneszesek 8-10 kilométert, de már a kezdő tanfolyamon is megvan a 3-4 kilométer alkalmanként. Csináltunk most egy programot a Magyar Szabadidősport Szövetséggel, egészen pontosan felkértek minket, hogy segítsünk nekik, ők pedig szereztek rá pénzt. Ötven oktató szállt be, mindenkinek negyven embert kell megnyernie, és az a lényeg, hogy a jelentkezőknek meg kell tanítanunk a nordicot háromszor egy órában. Nem kell fizetniük érte, de vállalniuk kell, hogy mind a három alkalomra eljönnek. Egyszerre azért csak egy óra, mert mozgást két óránál hosszabban amúgy sem tanítunk soha. Vannak helyek, ahol azt mondják, hogy egyszer hat vagy négy órában megtanítják, de hát új mozgást négy órán át ki tud tanulni? Senki.

Két óránál tovább nem tudok új mozgást tanulni? De miért nem?

Mert nem alkalmas rá az agyad. Elfárad. A sífutótáborban is maximum két óra egy edzés, utána mész pihenni. A két óra is sok, de abban nálam benne van egy csomó elméleti rész is, mert a felnőttek általában meg akarják érteni, hogy mit csinálnak. És így ráismernek dolgokra, jön az aha-élmény, ami jó érzést ad, tehát motivál. De a lényeg, hogy ez mind benne van a két órában.

Ez meglep. Amikor először voltam síelni, én bizony egész nap próbáltam megtanulni, délelőtt tíztől az utolsó liftig. Mondjuk nem is volt mellettem síoktató, az biztos, csak barátok, akik tanácsokat adtak meg szurkoltak. És már bőven huszonéves voltam, gyerekkoromban nálunk a síelés föl sem merült. Volt egy osztálytársam, akit elhordtak a szülei Szlovákiába, de ő volt a ritka kivétel. Na most mi nagyjából egyidősek vagyunk, te meg én, úgyhogy tényleg nagyon érdekel, te hogy kerültél bele ebbe, nem is kicsit. Három olimpia, több aranyérem, és az életedből legalább húsz év, ha az edzői pályafutásodat nem számoljuk.

Én nem vagyok edző. Illetve most már igen, mert tavaly rábeszéltek. Pedig én azt mondtam, hogy csak szabadidősporttal fogok foglalkozni, soha nem leszek edző. Soha.

Fotó: Bielik István

De miért nem? Egy olimpikon, aki nem akar tanítványt?

Amikor elvégeztem a főiskolát, és elkezdtem tanítani, teljesen kiborultam a pálya szélén. Ezt szó szerint vedd. Mert azt történt, hogy én megtanítottam a gyerekeknek valamit az órán vagy bárhol, és aztán elvittem őket versenyre, ők meg nem tudták azt hozni, amit megtanultak. Én ezt annyira magamra vettem, hogy teljesen kész lettem. Hát ezért kap infarktust egy csomó edző. Na akkor mentem oda az én edzőmhöz, és mondtam neki, hogy „Szusza bácsi, én mindig is becsültelek, de most még jobban. Hogy amikor a pálya szélén állsz, és tudod, hogy megtanítottál valamit a gyereknek, de ő a nagy izgalmában (rajtszámláz), nem tudja megcsinálni azt, amit te megtanítottál, benne van a munkád, és nem tehet róla senki, de mégsincs meg az eredménye… hogy te ezt el bírod viselni”. Egyébként ez egy külön feladat, megtanítani a gyerekeket versenyezni.

De téged is megtanított valaki. Úgy értem, hogy ezt is meg lehet tanulni, és akkor a versenyző tudja hozni, ami benne van.

Igen, az edzőm engem is megtanított, és jártam autogén tréningre meg sportpszichológushoz, pedig ez abban az időben még nem volt divat.

Nagyon izgulós voltál?

Hát, volt, amikor borzalmasan, és akkor elszállt minden. És ennek az ellenkezője is, amikor teljesen jól ment. De azt sose tudtam összerakni utólag sem, hogy mikor mi döntötte el, hogy szétizgulom magam vagy tudom hozni a formámat. Sose tudtam, mire kelek föl aznap, de persze voltak kivételek. A ’94-es olimpián tudtam, hogy enyém a világ, jól is ment. Azt tudni kell, hogy egy sportoló számára az olimpia, az a minden. Az nem egy világbajnokság, az nem egy bajnokság, az nem egy világkupa, az az olimpia. Hiába versenyeztél már előtte sokat, az valamitől teljesen más. Na ebből nekem a ’92-es volt az első. Aztán volt egy váltás, úgyhogy nem telt el négy év, pikkpakk ott volt a következő, a ’94-es. Arról mondtam, hogy az jól sikerült.

Fotó: Bielik István

Az, hogy az olimpiai más, mint bármi, érzelmi kérdés vagy tényleg másképp zajlik, más a menete?

Másképp is zajlik és érzelmileg is más. Az, amit ez a név képvisel, az a hagyomány, az teljesen egyedülálló a versenyzés világában.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy alapból ennyire izgulós voltál, akkor ez jó nagy nyomás lehetett.

Igen, bizonyos szinten sose lehetett tudni, hogy sül el. Hol agyonizgultam, és nem ment, hol nem törődtem vele, és azért sikerült, hol túl voltam pörögve, és azért sikerült. De azt mindettől függetlenül meg kellett tanulni, hogy az ember hogyan álljon rajthoz. És miután azt megtanultam, ezek az állapotok elég nagy mértékben kezelhetővé váltak.

Azért az nagyon érdekes, hogy amikor a tanítványaidat vitted versenyre, akkor ennyire elviselhetetlen volt neked az, amiről pedig volt saját tapasztalatod, sőt pontosan tudhattad, hogy nem az edződön múlott. De amikor te voltál az edző, akkor magadra vetted.

Hát persze, ez nem ellentmondás, sőt, pont arról van szó, hogy azt kell megélned, hogy ott állsz a pálya szélén, és nem tudsz neki segíteni. Illetve, tudod, hogy tudnál, csak már nincs idő, most már nem lehet, most már csak rajta múlik, hogy mi lesz. Na, és akkor azt mondtam, hogy nekem ez nem megy.

De most mégis?

Mert rábeszéltek. Én meg úgy voltam, hogy rendben, próbáljuk ki, de csak kicsikkel. Mert a nagyok már vannak valamilyen szinten, és nem is az, hogy nem biztos, hogy elfogadnak, de valami ilyesmi. Legyen tiszta helyzet, kezdjük az elején. Nézzük meg, hova tud eljutni, elér egy bizonyos szintet, és én ott továbbadom. Úgyhogy most a legkisebbek 2015-ösök, a legnagyobbak 2011-esek. Utóbbiak fognak most már följebb kerülni, komolyabban, másképpen edzeni, jobban összpontosítani. Megtanulták a sportot, most már el kell kezdeniük versenyezni. Én most még ott tartok, hogy kicsikkel tudok foglalkozni, és ha szívesen csinálja, segítek, ha nem, akkor viszont nem erőltetem, mert nem tudok valakit ostorozni. Aztán majd meglátjuk, hogy velük hova fogok eljutni, és egyáltalán belefér-e még bármi más az életpályámba.

És a szülőkkel kijössz? Azért kérdem, mert elég gyakran előfordul, hogy a szülőnek fontosabb az a sport, amit a gyereknek kiszemelt, mint magának a gyereknek. Ez egy elég faramuci helyzet, bekerülni edzőként kettejük közé.

Én a szülőket igyekszem távol tartani. Szoktam mondani nekik, hogy ne itt álljanak a pálya szélén, hozzanak sportfelszerelést, és menjenek futni, gyalogolni vagy egyszerűen sétálni. Nyugodjanak meg, a gyerek boldogulni fog, és ha nem tudja bekötni a cipőjét, akkor majd itt megtanulja. Ez manapság nagyon nehéz. Látni akarják, hogy mi történik. És én ezt nem értem. Amikor én a lányomat hordtam lovagolni, olyan boldog voltam, hogy egy teljes óra csak az enyém, azt csinálok, amit akarok.

És a gyerekek? Őket milyennek látod? Nagyon mások, mint amilyenek ti voltatok?

Hát versenyzőként csöndben őrjöngök magamban. Az az edzésmunka, amit csinálnak, az semmi ahhoz képest, amit mi csináltunk; a másik, hogy nem annyira céltudatosak, mint mi voltunk, persze tisztelet a kivételnek. Ha már valamibe bele kell tenni egy kicsit többet, akkor az inkább nem kell. És szét vannak esve, mindig más és más feladatot kell kitalálni nekik. Na, ez nálam nincs. A sífutás, az egy monoton sport, ehhez hozzá kell szokni. Akkor lesz izgalmas, amikor jön a hó meg a síroller. Mert a hó, az mindig másmilyen. Az északi népeknek kétszáz szavuk van a hóra. Az amatőr sítáborban is szoktam mondani, hogy amit valaki délelőtt megtanult, nem biztos, hogy a délutáni havon is meg tudja csinálni. És pont ez teszi izgalmassá, hogy mindig alkalmazkodni kell a hóhoz. Ezzel együtt azért vigyázok arra, hogy ne ijesszem el őket, ne vegyem el a kedvüket. Egyrészt azért, mert a sport nagyon sokat hozzá tud tenni az életükhöz még ezen a szinten is, és ezt majd felnőttkorukban is érezni fogják, másrészt, mert a sífutás nem a legnépszerűbb sport, nincs olyan sok jelentkező, és nagyon nagy a lemorzsolódás. Amikor én voltam gyerek, rengetegen voltunk, és mindig fennakadt néhány tehetséges a rostán.

Hát az én környezetemben nem volt rengeteg gyerek a sísport környékén, de ezt már mondtam.

Az enyémben viszont igen, és ezt főleg a szüleimnek köszönhetem. Az édesanyám budai, az édesapám szarvasi, én pedig Forró-Encsen születtem, mert oda kerültek le az egyetem után, akkor ugyanis az volt, hogy a diplomásoknak el kell menni vidékre. Édesapám német-angol-perzsa szakon végzett az ELTÉ-n, aztán gimnáziumi felügyelőtanár lett belőle, nyelvet nem taníthatott. Édesanyám közgazdasági technikumban érettségizett, a gimnázium élelmezésvezetője lett. Onnan később átkerültünk Kazincbarcikára, ott éltem 18 éves koromig. A gyerekkorom úgy telt, amit anyukámnak meg is köszöntem már nem egyszer, hogy nálunk nem húsleves volt meg rántott hús a vasárnapi ebéd, és nem takarítás volt hétvégén, hanem beültünk a Trabantba, és elmentünk Bánkútra síelni. És zsíros kenyeret meg szalonnát meg ilyesmiket ettünk, aztán mentünk vissza a sípályára. De az sok szempontból volt más világ, és én nagyon céltudatos voltam. Úgy jártam fel 14 évesen egyedül versenyezni Galyatetőre, hogy 6 óra 5 perckor felszálltam a budapesti buszra, elmentem Gyöngyösre, ott átszálltam egy másikra, amelyik fölvitt Galyatetőre, ott voltam 10 óra 5 perckor. Akkor még ifi voltam, tehát nem én indultam elsőként a versenyen. Fölrohantam a BKV Előre házába, és vagy ott várt a papír, hogy „lent vagyunk a rajtban, ennyi a rajtszámod”, vagy még ott voltak, és együtt mentünk le. Lerohantam a pályára, leversenyeztem, visszarohantam, 12 óra 12 perckor indult vissza a buszom Galyatetőről, azzal elmentem Mátraházáig, onnan 13 óra 5 perckor indult a busz, és azzal hazamentem Kazincbarcikára. Erről szólt a szombatom vagy a vasárnapom, hogy fölmentem egyetlen versenyre, a buszon pedig tanultam. Sose voltam jó tanuló, el is könyveltek így, sőt azt mondták, hogy ne is próbálkozzam a főiskolával, úgyse tudom elvégezni. Mondtam, hogy nem baj, legfeljebb kirúgnak. Akkor jöttem rá, hogy van eszem, amikor a főiskolán ez is négyes lett, az is ötös lett, és ment, nem volt semmi gond.

Akkor kerültél Pestre, amikor felvettek a ELTE Tanárképző Főiskolára tesi-matek szakra?

Igen, érettségi után költöztem el otthonról. Elsőre nem vettek fel a főiskolára, egy évet a BKV-nál dolgoztam sportállásban a fogaskerekű alsó állomásánál a beosztást készítő csoportnál, de ez külön történet.

Az, hogy a síeléssel akarsz valamit komolyan kezdeni, az így alakult, vagy eldöntötted?

Én szerettem volna, de az nem egészen úgy volt, mert a fiúkat utaztatták, a lányokat viszont nem. Leállamvizsgáztam ’89-ben, és elmentem tanítani. Erről már meséltem, ez az az időszak, amikor megfogadtam, hogy nem leszek edző. Szerződéssel vettek fel szeptembertől júniusig. Tanítottam, és mellette edzettem, minden nap. ’91-ben lejárt a szerződésem, és akkor év végén megkerestek a Magyar Sí Szövetségtől, hogy a ’92-es olimpiára van kvóta. Voltunk öten lányok, kérdezték, akar-e indulni valaki. Miután nem volt állásom, az edzés lett az első, és elkezdtem alkalmi és hétvégi munkákból eltartani magam, ami így is maradt ’98-ig.

Ilyen munkákból meg tudtál élni?

Igen. Ugye, amikor edzőtáborban voltam, akkor nem kellett költenem. Volt úgy edzőtáborunk Franciaországban, hogy megkérdezte az edzőnk, hogy mit akarunk: ha félpanzióval megyünk, akkor egy hét, ha magunkra főzünk, akkor kettő. Persze, hogy a két hetet választottuk. Vittünk itthonról kaját, volt, aki csak magára főzött, de mi négyen voltunk, és beosztottuk, hogy mikor ki főz, mosogat, takarít.

Ez így elég egyenes útnak látszik, mármint a síkarriered. Gyakorlatilag belenőttél, és aztán benne maradtál. Ez ennyire egyértelmű volt mindig? Végül is választhattál volna más sportágat is attól még, hogy eljártatok hétvégenként síelni.

Ez nem pont így volt, valójában egy véletlenen múlott, nem a hétvégi síeléseken. Úgy történt, hogy ötödikes voltam, és akkor rendeztek Kazincbarcikán egy toborzást, lehetett jelentkezni mindenféle sportra. Én jelentkeztem atletizálni. Futni mindig is szerettem, fel is vettek. A nagyszüleim itt, Budán, a Disznófőnél laktak, és egyik hétvégén, amikor itt voltam náluk, az unokaöcsém mondta, hogy jaj, már megint edzésre kell menni. Na én rögtön kérdeztem, hogy milyen edzésre. Azt mondta, futnak az erdőben, nem ismer ott senkit, semmi kedve így ehhez. Hát mondom, elmegyek én vele. Hetedikes voltam, és olyan, mint a higany. Na el is mentünk, és hát az micsoda dolog volt, hogy az edző fut velünk! Az atlétikapályán csak üvöltött velünk az edző, ahhoz voltam szokva. Futottam az edző mellett, itt átbújtunk, ott átugrottunk… koordinációfejlesztés, mint azóta megtanultam, hát nagyon élveztem. Lelkendeztem otthon, de süket fülekre találtam, egy hónap múlva viszont megint mentünk a nagyiékhoz, és akkor már magamtól kérdeztem, hogy elmehetek-e edzésre. Vonakodva, de elengedtek, és nem értettem, mi bajuk vele. Megint nagyon jó volt, és kérdezte az edző, hogy nem akarok-e sífutni. Na, mondom, nem tudom, mi az, de én szeretnék, csak meg kell beszélni a szüleimmel, a Disznófőnél vannak, oda kellene jönni. Állok ott gyerekfejjel a szoba közepén, az edző és az édesanyám meg köszönnek egymásnak, hogy szia, szia, hogy vagy. Ismerték egymást gyerekkorukból. Így tudtam meg, hogy az anyukám régen sífutóversenyző volt, sőt az ő testvére is az volt, csak ők nem akarták, hogy én sífussak.

Fotó: Bozsik Anna archívuma

Miért nem? Vittek téged síelni a szüleid, miért lett volna bajuk ezzel?

Igen, alpesisízni, nem sífutni. Nem akarták, hogy sportoló legyek. Féltettek attól, ami vár rám, féltettek a versenysporttól. Atlétikából nem voltam olyan kiemelkedő, csak megyei szinten voltam jó, de ennyi. Csakhogy ebben a sífutásban akkor már nem volt visszaút, mert én már nagyon szerettem volna, miközben azt se tudtam, hogy mi ez, csak nagyon akartam. Ez volt október-novemberben, decemberben pedig elmentünk egy kéthetes edzőtáborba. Két hét Zakopane teljes ellátással: reggeli, ebéd, vacsora, kimegyek a házból, csatolok a méteres hóban! El tudod képzelni? Hazajöttünk, december vége volt, 1978, most találta meg anyukám az akkori naplómat, nézd, itt van beírva, hogy ’79 január 11-én országos negyedik helyezést értem el, 14-én a harmadik lettem. Január 20., Galyatető, sífutó bajnokságon első helyezést értem el. Elkezdtem decemberben, és januárban megnyertem az országos bajnokságot. Volt hatvanöt induló, az én rajtszámom volt a 65-ös. Imádtam az egészet, a sportot, a versenyzést, a telet, a havat, ez a mai napig így van. És az erdőt. A minap jutott eszembe, amikor egy hosszabb nordic túrán voltunk, és egy kis ideig egyedül lehettem az erdőben, hogy régen nagyapa csinált egy hintaágyat, és amikor nagyon fáradt voltam, vagy csak ki akartam kapcsolni, abba belefeküdtem, hallgattam a madarakat, és néztem a fák tetejét. Hány embernek van ma fogalma arról, hogy ez milyen?

Nekem még van, úttörőtáborokban nőttem föl, úgyhogy inkább arról mesélj, mi volt az olimpián, mert arról viszont nincs fogalmam. Te három olimpián is voltál, a középső volt telitalálat, ugye?

Figyelj, a ’92-es olimpiát szétizgultam. Nem is voltam elég tudatos, nem voltam gyakorlott sem, ráadásul nemcsak sífutó voltam, hanem biatlonos is. Ez egy kicsit rosszul jött ki, mert eredetileg úgy volt, hogy öt kilométeres és tíz kilométeres sífutásban indulok, és a biatlonban két számban tartalék vagyok. És egyszer csak kitalálták, hogy 15 kilométeres sífutásban is induljak. Képzeld, nem emlékszem, hogy klasszikus volt vagy skating. És az rögtön a megnyitó másnapján volt. Teljes össze voltam törve. Egyrészt 15 kilométert futni nem ugyanaz, mint ötöt meg tízet. Másrészt így nem lehetett előtte éjszakázni, úgy volt, hogy nem is mehetek a megnyitóra. És ezt ott helyben találta ki valaki. Az edzőinknek közelharcot kellett vívniuk, próbálták megértetni velük, hogy erre mi nem vagyunk felkészülve. De csak mondták, hogy el kell indulni, ami olyan szinten kiborított, hogy teljesen szétestem. Nem szólhattam bele, amikor rólam vitatkoztak a vezetők a fejem fölött. Az lett a vége, hogy el kell indulnom, de azért elmehetek a nyitóünnepségre, csak végig ülnöm kell, vigyáznom magamra, nehogy megfázzak, ilyenek. A mai napig nem tudom, kik között zajlott ez a vita. Az ad hoc dolgokat sose bírtam, de azóta végképp nem bírom elviselni, ha valami hirtelen megváltozik vagy egyik napról a másikra történik. Mindent tudnom kell legalább egy hétre előre. Jó, van, amire nincs befolyásom, de amire van, annak így kell lennie. Végül is elindultam, nem tudom, hanyadik lettem, nem emlékszem a versenyre se. A nyitóünnepségre igen. Amikor bevonulsz a stadionba, és hatvanezer ember üvölt. Megértem a focistákat. Aztán az öt kilométeren se volt szerencsém, olyan hó volt, amit nagyon utálok, nulla fokos friss hó. Az egyetlen, amit ki nem állhatok. Kiszámíthatatlan, irányíthatatlan. Úgyhogy hiába voltam felkészülve, megláttam a havat, és összedőlt a rendszer, alig bírtam végigfutni. És mivel a10 kilométerest az 5 kilométeresből számolták, egy versennyel kettő lett elszúrva. Úgyhogy ott voltam, de nem vagyok büszke rá, mert sokkal többet tudtam volna kihozni belőle, ha nem ez a hülye hó van.

Így mentél neki a TF-en a szakedzőinek. Csodálom, hogy nem hagytad ott az egészet.

Nem, ez olyan megrázkódtatás volt, hogy megerősített. Na, elkezdődött a szemeszter, biomechanika óra, azt se tudtam, hogy ilyen van. Bementünk órára, azt mondja a Bretz tanár úr (nyugodjon békében, most halt meg februárban, 94 éves volt), hogy „Jó napot, Anna!”. Na mondom, nekem vajon tudnom kéne, hogy ki ez a tanár? (Bretz Károly, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem Kineziológia tanszékének tiszteletbeli professzora – a szerk.) „Jaj, Annácska, én úgy vártam, hogy az én órámra bejárjon!”. Jézus, mit akar ez tőlem? „Annácska, maga nálam fogja írni a szakdolgozatát, tudja?” Mentek a hónapok, ő csak mondta, hogy én nála fogok szakdolgozni, és ő majd segít. Aztán közölte, hogy bemutat egy pszichológia tanárnak, akivel én nagyon jól együtt tudok majd dolgozni. Bretz tanár úr az összes eredményemet tudta, még jobban, mint én. Akkor írta a doktoriját, és ugye ez úgy megy, hogy a szakdolgozatok egy része bekerül az ő doktorijukba.

Vagyis kiosztotta neked az ő disszertációjának egy részét?

Igen, és én imádtam csinálni, az volt a téma, hogy egyensúlyfejlesztés a sífutóknál. Ez egy teljesen új terület volt, eszembe sem jutott volna magamtól, de nagyon tetszett, hogy valami úttörő dolog.

De hogy jött ide a pszichológus?

Dr. Lénárt Ágota (most már, akkor még nem volt doktor) akkoriban kezdett el sportpszichológiával foglalkozni a TF-en. A tanár úr bemutatott minket egymásnak, és az olyan volt, mint amikor két rokon lélek találkozik. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Én voltam a kísérleti alany.

Mert a tanár úr tudta, hogy mi történt veled az olimpián?

Nem, legalábbis nekem azt mondta, hogy minden élsportolónak kell sportpszichológus, és ha már itt vagyunk mind a ketten, akkor dolgozzunk együtt. Akkor ez is új dolog volt. Ahogy a lézerlövészet is, amit az Ágota hozott be Magyarországra. Úgyhogy én hozzá jártam lőni is, mert azt mondták, hogy a ’94-es olimpiára sífutóként nem mehetek ki, és hogy vagy biatlonos leszek, vagy nem utazom. Akkor most meg kell tanulnom lőni? Eddig csak lövöldöztem. Aránylag jól lőttem, de ugyanúgy hullámzott, mint a teljesítményem általában: volt, amikor tök jól lőttem, és volt, amikor el se találtam a táblát. Nem értettük. Már csináltuk a platformon a mérést, a gép pedig kiadta, hogy ugyanúgy tartom a puskát, a súlypontom ugyanott van, minden ugyanaz, akkor hogy mehet ennyire félre a lövés. És akkor jött Ágota. A lézer kimutatta, hogy hogyan jár a puska, és hol sütöm el. A versenyek előtt, a belövésen mindig két szórásom volt, és sose értettük, hogy miért kettő. Egyszer aztán azt kérdi tőlem Ágota, hogy „te nem vagy szemüveges?”. Mondom, dehogynem. Szemüveg nélkül futottam, edzettem, sportoláshoz sose hordtam. Úgyhogy elküldött egy optikushoz, hogy nézzék már meg, nem lehet-e, hogy a szemem miatt nem tudok lőni. Az optikus megnézett, és csak annyit kérdezett, hogy „te ezzel lősz?”. Elküldött egy szemészhez, azóta is hozzá járok, az nézi, nézi, aztán azt mondja, „Úristen, ilyet csak tankönyvben láttam!”. Aztán azt kérdezte, koraszülött vagyok-e. Mondom, igen. És akkor kiderült, hogy a mi generációnkban az, aki koraszülött, majdnem mind vak az inkubátor miatt. Arra csak később jöttek rá, hogy inkubátorban le kell takarni a kisbabák szemét az oxigén miatt. Az én szememmel az történt, hogy a bal abszolút tompán látó, a jobbra meg vigyázni kell. És az cilinderes, vagyis attól függött a lövés, hogy éppen hova fókuszált a szemem. Kértem, hogy adjon kontaktlencsét, akkoriban kezdett az divatba jönni, de mondta, hogy nem, mert az nem tesz jót a tompán látó szememnek, ő nem vállalja a felelősséget. Mondom, ne csinálja már, olimpiára kell mennem. Azt hitte, viccelek. Elmagyaráztam neki a helyzetet, és akkor kezdtük elölről. Akkor ő is belevett egy programba, a kontaktlencse-programba, hónapokig próbálgattuk, melyik lesz jó. Az lett a megoldás, hogy csak a jobb szememre tehettem, és naponta legfeljebb négy órán át lehetett bent. És akkor elkezdtem nagyon jól lőni.

Fotó: Bielik István

Jó sok csillag együttállása kellett ehhez.

Igen, az egész főiskola, az elejétől a végéig ilyen volt. Szerencsés helyzetek, mázlik egész sora, miközben mindenki segített és támogatott. De csak a külsősök, a belsősök soha, ott mindig peremhelyzetben voltam. Mindenesetre a ’94-es olimpia nagyon jól sikerült. A ’98-ast hagyjuk, az túlélésre ment, keserű szájízzel jöttem haza, de összességében nem bántam meg semmit. Az olimpia után még kimentem egy világkupára márciusban, aztán mondtam, hogy ennyi, elég volt. Azt se tudtam, mi lesz, de lett egy párom, tőle született a lányom, azóta elváltunk. A kezdet, az nagyon nehéz volt.

Mi volt a nehéz benne? Az, hogy nem voltak kapcsolataid a civil világban, vagy nem volt ötleted, mihez lenne kedved, vagy nem vettek fel valahova?

Egyik sem, beljebb volt a probléma. Képzeld el, hogy úgy töltesz húsz évet, hogy mindig megmondják, mit csinálj. Mikor kelj fel, mit vegyél föl, mit egyél, mit igyál, mikor hova kell menned, mikor feküdj le, mint az óvodában, miközben huszonéves vagy harmincnál is több vagy. Helyetted gondolkodnak. Neked csak a sportra, a teljesítményre kell figyelned. A mindennapi életben zéró önállóságod van. Azt eldöntheted, hogy almát vagy őszibarackot eszel. Aztán ennek egyik napról a másikra vége. Mindent neked kell kitalálnod, és aztán önállóan végre is kell hajtanod. A sportpszichológusok tudnak erről mesélni, hogy megy ez. És hány élsportoló elkallódik, sose lesz képes rendesen megvetni a lábát a hétköznapi életben.

És te, merre indultál?

Vissza akartam menni tanítani. Csak sehol nem kellettem.

Hol nem kell egy olimpikon?

Mondom, sehol, ez a kétezres évek eleje. Két diplomával túlképzett voltam. Túl sokat kellett volna fizetniük. Meg, hogy nő vagyok, és férfi testnevelő tanár kell. Jó, akkor a páromnál dolgoztam az irodában, de hosszú távon nem volt jó, hogy egész nap együtt voltunk. Kérdezte, mit szeretnék. Mondtam, hogy csinálni, amit eddig, csak másképp, megtanítani az embereket sífutni. Ő is sífutott korábban. És akkor úgy döntöttünk, hogy jó, csináljuk ezt, de akkor azt mondta, hogy úgy kéne, hogy utaztassunk is. Hát jó, de azt hogy?

Ez ismerős helyzet volt, ő megmondta, mit csináljatok, és megcsináltátok.

Igen, én elvégeztem az idegenforgalmi technikusit, azzal lehetett utaztatni. Igen ám, de akkoriban volt az, hogy sok utazási iroda csődbe ment, és kint rekedtek csoportok. De legalább beleláttam addigra, hogy működik az idegenforgalom, és nem nagyon tudtak becsapni. A szakdolgozatom a sífutóiskola üzleti terve volt. Az igazgató odavolt, hogy ha én ezt megcsinálom, ő ott lesz az első utasaim között. És ott volt. Persze először csak a Normafánál oktattunk, első körben az ismerőseinket, de ahogy látták az arra járók, hogy mit csinálunk, odajöttek, és megkérdezték, hogy őket is megtanítanánk-e sífutni, és hogy mennyibe kerül. Fogalmunk se volt, mondtunk egy összeget, ők meg mondták, hogy rendben. Úgyhogy a következő hétvégén már vittünk nyugtatömböt, és jöhettek a fizetős tanítványok. Akik arra jöttek, egymás után fizették ki, és álltak be. Így, random kezdődött az egész. Volt rá igény.

És amikor nem volt hó, akkor mit csináltatok?

Nagyon sok hó volt akkor még, körülbelül 2006-ig. Volt hó a városban is. A Margit-szigeten is oktattunk, a Ligetben is, a Normafánál meg egész télen. A sítáborokba jött velünk anyukám, ő vigyázott a kisgyerekekre, amíg a szülők edzettek. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő csak bébiszitter, nem oktat. De azért láttam én mást is a szemem sarkából, csak ennyit mondok. Aztán 2006-ban elkezdtük a nordic walkingot. A nagybátyámat, anyukám testvérét, emlékszel, a sífutót, őt is be kellett vonni az oktatásba. Illetve igazából ő találta ki, mert neki nyárra is kellett pénz, és akkor már alkalmazásban volt nálunk. Így lett ez a másik lábunk. Illetve van több is, mert van a sífutás, van a nordic walking, van a sífutó oktatók képzése és az edzősködés, ez pedig négy. És most elnyertem a Magyar Sí Szövetségnél a nevelőedzői program vezetését a volt versenyzőtársammal, Bereczki Brigittával, akivel ma már jóban vagyunk, és megcsináltuk pár éve a Diákolimpiát is. Nem volt hó, a mátraszentistváni lesiklópályára raktuk rá, mindenki boldog volt. A következő évben megint meg tudtuk tartani, aztán jött a pandémia. Miután elvonult, megcsináltuk még egyszer, Aztán kitaláltam, hogy ne csak a versenyzőknek tartsuk, hanem indulhassanak amatőrök is, de persze ne a profikkal együtt. Na, ezt nagy nehezen elértük. Most már van A meg B kategória, volt vagy százötven induló, ami ebben a sportágban ragyogó. A pandémia alatt meg megcsináltuk Galyatetőt. Nem lehetett utazni, nem lehetett csinálni semmit, hát mondom, éhen fogunk halni, ez így nem jó. Föl-le sétáltam a Thököly úton és bőgtem, hogy miből fogok megélni a télen. Egy ismerősöm megállt mellettem a kocsijával, kérdezte, mi van. Mondtam, hogy kéne egy sífutópálya Galyatetőn. Mondta, hogy jó, pont most megy föl. Mentem vele, beszéltünk mindenkivel, mindenki bólogatott, senki se hitte el, hogy megcsináljuk. Megcsináltuk. Közhasznú erdőben van és egy parkban, nem a Natura 2000 területére esik. Majdnem nem sikerült, de akkor is jött valaki, aki segített, és mégis meglett. A maradék munkát megcsináltuk önkéntesekkel, negyvenen feljöttek. Abban az évben volt vagy 40 centi hó, majdnem három hónapon át. Úgyhogy igazából azért is írtam alá ezt a nevelőedzői programvezetést, mert már eddig is megcsináltam egy csomó mindent lelkesedésből, szívességből, akkor most majd hivatalból teszem.

Lehet, hogy így nehezebb lesz? Azt mondják, mindenhez kapcsolatok kellenek. Ezekkel hogy állsz? Esett-e be bárki a Bozsik sífutóiskolába az elmúlt húsz évben, akinek nem kellett bemutatkoznia?

Bod Péter Ákosra emlékszem, és arra, hogy nagyon hálás volt, amiért békén hagytuk, nem rajongtuk körül, síelhetett szépen a kockás ingében, mint bárki más. Volt még valaki, de annak a nevére már nem emlékszem. Kérdezték a többiek, hogy tényleg ő-e az, nekem meg fogalmam sem volt, kiről beszélnek. Ja, és a Szabados Tamás is többször volt az utasunk. (Szabados Tamás 2024-ben, 88 éves korában elhunyt operatőr. Rengeteget dolgozott Rockenbauer Pállal, együtt készítették a mára kultikussá vált „Másfélmillió lépés Magyarországon” című tévésorozatot – a szerk.) Imádta, csinált rólunk filmet is. De akkor elsőre még az ő neve se mondott nekem semmit. Én azt szeretem, hogy ne tudjam, hogy ki kicsoda. Mert ha én tudom, akkor sokkot kapok. Nem tudom, hogy szóljak hozzá, mivel sértem meg, mivel nem, rosszat szólok vagy hülyeséget, nem bírok kommunikálni. Ha nem tudom, hogy kicsoda, csak egy ember, akit tanítani kell, az rendben van. Nekem senki sem az, aki, hanem valaki, akinek ez a lába. Mindig kérdik, honnan tudom, melyik sí kié. Ők nem tudják, melyik az övék, de én tudom. És a másik nyolcvanét is tudom. Mert a síhez hozzátartozik az ember. 

(Az interjú eredetileg a SKI+ magazin 2025/2026-os lapszámában jelent meg)