Mindent belepett a tejfehér köd. Kisbuszunk – akár balta a puha fába – hasított bele a párás, hideg felvidéki tájba, majd egyszer csak oszlani kezdtek a ködfoltok, megpillantottuk a napot, és tádámm, tavasz lett. Később, síelésünk végén, visszaérve a nyákos, rideg, mozdulatlan, dermedt, sikamlós budapesti télbe igazán értékelni lehetett, hogy a Magas-Tátrában január közepén hétágra sütött a nap, itt-ott tavasziasan csiripeltek a madarak, miközben mindent belepett a hó.

Tehát igazi téli képeslapba érkeztünk meg Tátralomnicra, hogy saját bőrünkön megtapasztaljuk, mit is kezdhet az ember télvíz idején Európa legkisebb területű magashegységében. Azt hozzá kell tenni, amit most leírunk, az a téli főszezon tapasztalata, amikor a hétvégéken sokan érkeznek síelni, sífutni, kirándulni, enni-inni vagy valamelyik rendezvényre elmenni, így igazán szellős, pompás állapotú pályákat hétköznap kaphatunk leginkább.

Az biztos, hogy időzítésből ötös járna a képzeletbeli síbizonyítványunkba. Miközben odahaza mindent ellepett az említett nyirkos-nyákos ködtenger, mi egy olyan térségbe érkeztünk, ahol sütött a nap (valami színt lehetett végre szerezni a sápadtságra, és új “csokicsöveket” se kell hozzá keresgélni a szoliban), és minden szikrázott a hótól. Ugyanis érkezésünk előtt pár nappal kapott tisztességes hótakarót a táj (hogy hány centit, az persze a tengerszint feletti magasságtól is függ). Annyiban is a szerencse fiai és leányai voltunk, hogy az időjárás-előrejelzés fokozatos felmelegedést vetített előre, roppant enyhe éjjelekkel és – a völgyben – a plusz 10 fokot alulról karcoló nappalokkal. Ez bizony olvadást, latyakot és kásás-buckás pályákat vetített előre, de szerencsére megúsztuk a salakszerű havat és a síelők rémálmát: az olvadt pályaalap alól kibukkanó földes-köves rétegeket.

Soňa Jelínková, a Slovakia Travel budapesti képviseletének vezetője azt mondta a Telexnek, a Tátra még mindig nagyon népszerű a magyarok körében, mivel már autópályán is megközelíthető (Miskolcon, Kassán, Eperjesen át), a magas hegyek lábánál pedig a síelésen kívül is lehet csomó kedvtelést űzni. Idénre a síalpinizmust ajánlja leginkább, amikor az ember speciális lécen felcaplat a pályák mentén, majd lecsúszik (ez amúgy a jövő évi milánói-cortinai téli olimpián is sportág lesz már). A Tátra egyre népszerűbb Jelínková szerint, tavalyhoz képest 5 százalékkal többen síelnek, de Donovalyban és az Alacsony-Tátrában a 10 százalékot is eléri az ugrás.

Első nap: derelye, szánkó, tojáslikőr, ratrak

Túránk első napján még nem csatoltuk fel a léceket, hanem éltünk a kései érkezéssel, és egyfelől kényelmes, másfelől vad szánkózásba csaptunk – persze csak némi szalonnás derelye és erőleves elfogyasztása után. Újtátrafüredről ugyanis indul egy sikló fel a Tarajka nevű placcra, ahol lehet enni-inni, a havas szezonon kívül innen kiindulva nagyokat túrázni, és mint később kiderült, kifejezetten népes rendezvényeket is elbír a hegyoldal. Egy ilyennek már látszottak a nyomai, két jókora fehér, igluszerű sátor magasodott ki a hófehér tájból. De ne szaladjunk előre.

A siklózás 15 euróba kerül fejenként, ha online kiváltjuk a mindenre IS használható GoPasst (az árlistát itt találod), erre jön rá, ha nem hozunk saját szánkót, amit anyagától függően 14-16 euróért lehet bérelni egy napra. A szánkópálya kivilágított, így minden kedden, pénteken és szombaton este fél 7-től 9 óráig lehet rajta csúszkálni. Alapvetően egy, a hegyre vezető egyautónyi széles autóút van ilyenkor behavazva és lekezelve, ezen lehet leszánkózni. Odafent kérve kérlelik táblákon, tartsunk követési távolságot, de a valóság persze felülírja mindezt, amikor valaki előttünk nagyon lassan tötymörög, vagy épp megáll gyermeke sapkáját megigazítani. Persze ez nem versenypálya, nem kell räikkönenezni, de így is tisztes tempóra fel lehet gyorsulni. Az a veszély nem fenyegetett mindenesetre, amit egyszer egy osztrák szánkópályán tapasztaltam, amikor egy kellemetlen lejtésű és dőlésszögű kanyar sorra szórta ki a haveri kört, senki se tudta bevenni a kanyart, volt, aki a fák között kötött ki – sérülések nélkül szerencsére.

Fotó: Molnár Zoltán / Ski+

A polgári örömök netovábbja a tojáslikőr – lendíthetnénk tovább a narrációt, pedig sokkal grandiózusabb örömforrás is ért minket este. Mely emberben ne ébredne fel a kiskölyök, amikor meglát egy böhöm nagy vasat lánctalpakon kúszni lehetetlen szögű lejtőkön. Nos, egy ilyenbe tudtunk beszállni a tátralomnici sípályán a felkínált meleg, tejszínhabos tojáslikőr elfogyasztása után, mivel e ratrak tetejére felpakoltak egy utasszállító dobozt. Cirka tucatnyian férhetünk el benne, és felvitt a sípályarendszer 1174 méter magasan lévő középállomásáig, ami a stílszerű Štart nevet kapta. Persze emögött több van, ugyanis Lomnic hőskorában egy bobpályaszerű teknő kígyózott le a faluig, amiben a szintén Štart nevű étterem képei alapján megtalálták számításaikat a versenyszánkósok, szkeletonosok és bobosok is. A pályát aztán elbontották, csak a Štart név emlékeztet a daliás időkre, fekvő száguldásra.

Az étterem nappal normál üzemmódban, kvázi símenzaként, hütteként operál, de mi kaptunk egy ötfogásos vacsorát – újságírónak néha jó lenni. Nem gasztrocikk ez, de azért nem mennék el csak úgy a tigrisrákos-fermentáltlazacos előétel, sem a remek, medium rare-re szuvidált marhahús mellett sem, remek választás volt hozzá a burgonyagratin. A vacsora után csak azt sajnálhattuk, hogy nem volt egy kivilágított pályánk lecsúszni, hisz a többi ratrak komoly munkaversenyben volt, hogy minél hamarabb felkészítsék a pályákat a pénteki rohamra. Ratrakkal mentünk le, az egész furikázás és vacsora 65 euróba kerül oda-vissza egy felnőttnek, de GoPassal ebből lejön 5 euró (de rendes ratrakolásba is be tudunk szállni kettesével 39 euróért egyébként, a részletek itt). Fontos infó, hogy csak meghirdetett időpontokban áll ez a lehetőség.

Második nap: csúcstámadás, lesíelés

Ideje volt aludni, hisz másnap reggel egészen csodás látvány várta az embert. A napsütés teljesen eluralkodott a tájon, felhő nélküli, derült reggel virradt, odafent hívogatóan vigyorogtak fehér fogsorukkal a hegyek, a Lomnici-, a Nagyszalóki-, távolabb a Gerlahfalvi-csúcsok. Nyitásra már a lomnici pálya aljában volt csoportunk, majd hosszas felvonózás következett. Tátralomnic középállomására egy pici, négyszemélyes kabinos, és egy nagyobb kapacitású ülőfelvonóval lehet feljutni. Innen egy modernebb, nagyobb kabinos lift repít fel a legfelső, piros sípályák tetejére, a Kő-pataki-tóhoz, és ezen a ponton jön A Kaland.

Fotó: Molnár Zoltán / Ski+

Egy aprócska, svájci eredetű kabin visz fel 8,5 perc alatt 1751 méterről a Lomnici-csúcsra, azaz cirka 2634 méterre, ahol egy menedékház és csillagvizsgáló található (a felvonó aljában is van egy obszervatórium). A kabin pöttöm méretéhez képest egész sokan be tudnak zsúfolódni, bár zömmel állóhelyekre. Egyetlen, három drótkötéllel rögzített kabin ingázik föl-le, egészen durva magasságokba felhúzva, jeges sziklameredélyek felett haladva (a feljutás és foglalás részletei itt). Tériszonnyal nem érdemes kipróbálni, de anélkül viszont embertelenül gyönyörű, fenséges látvány tárul az ember szeme elé, akár a hegy hatalmas tömbjét bámuljuk, akár a kis fehér szalagcsokorrá töpörödő lenti sípályarendszert nézi.

Ide feljutni csomagban lehet, jár egy svédasztalos, egész csinos választékú reggeli is, mindez alig borsosabb a szánkózásnál: 19 euróba kerül (a VIP reggeli pedig 32-be). Cserébe tényleg sokkolóan szép látványt kapunk, pláne ha az embernek olyan mázlija van, mint nekünk. A csoportunk rutinosabb, Tátra-járta tagjai is hüledezve pillogtak kiállva a rozsdamentes acél kilátóba: nem fújt a szél, se felhő, se köd, se csapadék nem rontotta a komfortot. Így tényleg megérte kint körülnézni, még a korgó gyomrunk is elkushadt a csodálkozástól. Ugyanis a menedékház mögé lehet jutni egy pallón, onnan pedig egy lépcsőkkel, korlátokkal, további acélpallókkal, meredélyek és sziklafokok tetején lévő kilátóponttal taglalt mini “kalandpálya” vár. Ha az ember a csúszásveszélyt komolyan veszi a lépcsőn, nagy baja nem eshet, cserébe szép tiszta időben három ország három legmagasabb pontját is látni innen: a szlovákok Gerlahfalvi-csúcsát, a lengyel Rysyt (magyarul Tengerszem-csúcsot), és persze Magyarország messze szerénykedő Kékesét is. Nagyokat pislogtunk mi is, hogy az alant elterülő ködóceánban vajon a Mátrát látjuk-e mint legtávolabbi, nem túl magas, de a ködpaplan fölé emelkedő vonulatot.

Tényleg baromi hosszan lehetne még coelhói hasonlatokkal fűszerezve írni arról, ami a Lomnicról látszik, hegybolondok órákig tudnák bámulni a csipkés sziklaalakzatokat, a hágókat, bérceket, tengerszemeket. Viszont a hely befogadóképessége véges, így az a szabály, hogy 50 perc után, ahogy megjön az újabb kabinnyi ember, egy kabinnyi látogatónak le kell mennie. Így egyszerre két kupac vendég tartózkodhat a menedékházban.

A pénteki nap abszolút kegyelmi jellegű volt hóviszonyok és időjárás tekintetében végül. A felvonóval való levonózás, majd gyors sícuccba vedlés után sikerült besíelni a pályarendszert. Tátralomnic nem gigantikus, de egy hosszú hétvégét abszolút el lehet itt lenni. Mi ebédig az alsó, kék és piros pályákat próbáltuk ki, amik kiváló állapotban voltak, az embermennyiség eloszlott rajtuk. Kifejezett kedvenc lett a legkeletibb, 9-es számú pálya, aminek ülőliftjénél még a legdurvább hétvégi napokon se volt semmilyen sor. Aki unja, variálgathat még némi kék pályakombinációval, és a nem kezelt (ám szinte vízszintes) 1-es számú síúttal. A fő kabinos és ülőfelvonók alatti kék pályák már kevésbé kalandosak, viszont szélességük szintén jól eloszlatja a tömeget. Ugyanakkor a fő felvonók aljában főszezoni víkendeken már lehet számítani sorra.

Egy gőzgombóc bedobása után a fenti Panorama étteremben kipróbáltuk az egyik felső piros pályakombót is, de itt már délutánra érezhető volt a síelők és a napsütés együttes hatása: a meredekebb, szűkebb letöréseken mély, kásáshavas buckák és jeges szakaszok váltották egymást, ez már a profibb sízők és deszkások terepe volt (bár az csábító, hogy innen indulva 5 kilométeren át síelhetünk). Aki a pályarendszer áraira és szolgáltatásaira kíváncsi, kattintson ide!

Harmadik nap: hajnali csusszanás, hótourás, jégfaragás

Sötétben felkelni…, hogy is fogalmazzunk kulturált magazinba illően: szar. De van olyan eset, amikor megéri. Ezt az esetet úgy hívják: fresh track. Az értelmező szavak kéziszótárában persze hiába keressük, lényegét nincsen lexikon, ami visszaadná. Arról szól, hogy az éjjel kezelt, barázdásra ratrakolt, jól megboronált pályát a hivatalos nyitás előtt veheti birtokba az ember. Ezt tettük mi is Csorbatón a harmadik nap pitymallatakor, és láthattuk a hegyen, ahogy a nap felkel a Kárpátok keleti ormai mögött, és megvilágítja a lent még mindig gomolygó hideg légpárnát (magyarul ködöt).

Csorbatón a következőképp működik ez: online már 49 euróért meg lehet venni a jegyet, amihez jár egy karszalag is. A völgyállomástól induló hosszú felvonó felvisz a Solisko nevű, 1840 méteren található állomásra (csak csütörtökön, szombaton és vasárnap!). Amikor minden nép, aki ezzel akarta kezdeni a napot, fenn van, ezt a felvonót leállítják. Innentől oda kell figyelni, hogy csak a piros 5-ös, vagy az 1-1A kombináción csússzunk, ugyanis csak a szélső ülőfelvonó jár a Furkota nevű középállomástól. Ha valaki lecsúszik a völgybe a kék vagy piros pályákon, akkor koppan, nincs felvonó a hivatalos pályanyitásig, ami visszavigye.

Fotó: Molnár Zoltán / Ski+

De hát miért is lenne bárki oly kapkodó és csélcsap, hogy otthagyja a frissen ratrakolt pályákat, amik még tökéletesen ki vannak fagyva, harsogva számolja fel a vájatokat az élezett síléc/snowboard, és alig találkozni más síelővel. Exkluzív klub ez ilyenkor, a kanti filozófiát elferdítve: a felkelő nap felettem és az erkölcsi törvény a léceimben. Ha az ember kiélvezte a fresh tracket, 9-re illik lesíelni a völgyállomáshoz, részben azért, mert a levezető 2-es, 3-as és 4-es pályákon ekkor még senki sem csúszott le, szóval teljesen szüzek, másrészt pedig azért, mert a karszalagunkért jár egy svédasztalos reggeli (rántotta, kolbászkák, zöldség, gyümölcs, felvágott, sajt, pékárú, müzli, miegymás; bár a sütik, pohárkrémek felárasak).

A hajnali csúszkálást és reggelit a mi korunkban már ki kell pihenni, visszamentünk a szállodába fújni egyet, majd megnéztük az annuális Tour’d a Havat amatőr síversenyt, amit már ötödször rendeztek meg Tátralomnicon (de amúgy két évtizedes múltra tekint vissza). A versenyzők még pont jó időt fogtak ki, hogy lemenjenek a fentebb dicsért 9-es piros pályán. Szépen zászlókkal ki is tűzték a pálya vonalát a szervezők, az óriás-műlesiklás futamban 300 méteres pályán 14 kaput kellett abszolválni. Több életkori kategóriában is indulhattak a vállalkozó kedvűek, de különdíjakat is átadtak este, mint pl. a legjobb hóekézőnek járót.

A lelkesedés annak dacára is megvolt, hogy a karácsony óta Magyarországon több hullámban végigsöprő covidos-influenzás-meghűléses-göthös-hörgős járvány alaposan megrostálta az indulókat, sok-sok nevező nem tudott eljönni, köztük a főszervező Klausmann Viktor, a Magyar Síakadémia elnöke sem (a verseny létrejöttében oroszlánrésze volt még a Slovakia Travel turisztikai szervezetnek és a Budavár Tours utazási irodának is). A verseny így is hibátlanul lement.

Az este egyik csúcspontja egy újabb csendes pihenő után a visszatérés Tarajkára volt, és végre elárulhatjuk, mi volt az a két hatalmas felfújható iglusátor: jégszobrok voltak bennük, ugyanis idén is megrendezték a tátrai jégfaragó bajnokságot, ahova Magyarországtól Mongóliáig érkeztek versenyzők. A fő téma az angyalság volt, amit a legtöbb versenyző szó szerint értelmezett, de volt, aki egyfajta mentőangyalként sérült sízőt levivő hegyimentőket ábrázolt, akadt, aki egy végtelen jelet tett az angyalszárnyak közé, többszörös áthallással. A másik sátorban pedig a krakkói dóm másolatát építették fel, aminek oldalára még II. János Pál pápa arcképe is felfért. Még aki a giccstől fél is, az is megdöbbenhet a jégszobrok méretétől is kidolgozottságától, nem egyszerű alapanyag ez, és ahogy a versenyzőktől hallottuk, az ember minden ízülete szétfagy az alkotás végére.

A magyarok úgy tudjuk, egyetlen ponttal, de lecsúsztak a dobogóról. Gáborecz István és Páva Miklós képviselték a magyar színeket. A Ski+-nak elmondták, az angyalos téma megoldása az lett, hogy készítettek egy angyalszárnyat, “ami elé ha valaki odaáll, akkor ő lehet az angyal”, lehet így lépeket készíteni. Tíz tömböt kaptak, nyolc órát dolgoztak rajta, az említett végtelen jel az angyalszárny esztétikus kiegészítése volt. Gáborecz egyébként hét éve farag láncfűrésszel faszobrokat, négy éve kezdett jéggel dolgozni, Páva tavaly csatlakozott hozzá.

M. Tóth Zsolttal, a zsűri elnökével is tudtunk beszélni. Keramikusként végzett, majd nyitott lett más anyagokra, elindult a fa irányába, később pedig találkozott egy magyarországi jégszobrász céggel. “Később színházaknak, filmeknek dolgoztam, hungarocell fake-szobrokat gyártottam, amik bronz- vagy kőszerű bevonatot kaptak” – idézte fel karrierje kezdetét. A jégszobrászversenyekre egy szlovák barátja által került be, a Lomnici-csúcs alatt készített először egy 3,5 méteres huskyt. “Megtetszett az ottani turisztikai vezetőknek, leültünk egy kis Tatratea mellé, és arról beszéltünk, kéne itt egy jégszobrászversenyt rendezni” – elevenítette fel a kezdeteket. Versenyző lett, majd zsűritag, sőt zsűrielnök is. Elmondta, objektíven tudja értékelni a szobrokat (a mongol csapat nyert, a szlovákok lettek végül a másodikok, az osztrákok a harmadikok, a magyarok a negyedikek), “legszívesebben négy első helyezettünk lett volna”.

Fotó: Molnár Zoltán / Ski+

A nagy bulik estéje volt ez, a cirka 1500 fős, a siklóval több részletben felhozott tömeg nagyon élte az ingyenes veretést, pláne, hogy a közszeretetnek örvendő (anno még a néhai Karel Gott által felkarolt) popénekesnő, Dara Rolins is pakolta a szenet a bulivonatba. Persze mi csak az eredményhirdetést és a koncertet láttuk, de a Tatry Ice Master egész hétvégés programsorozat, amit idén január 18-19-én tartottak. M. Tóth is előállt az este folyamán egy tüzes jégfaragó show-val.

Végül a tükörjéggé taposott tarajkai terepen lecsúszkáltunk a siklóhoz, kiállva a hosszú sort bejutottunk a szerelvénybe, le az alsó állomásra, majd vissza a hotelba. Nem volt más hátra, az este még kihirdették a Tour’d a Havat kategóriánkénti győzteseit, különdíjasait, és végül a királykategóriákat, a férfi és női abszolút győztest (akiket mi is megjutalmaztunk a Ski+ 2024/25-ös szezonbeli számával, ezúton is kellemes böngészést, olvasást kívánunk nekik!). Végül a partygőzöst Szekeres Ildikó karcos hangja és Takács Nikolas baritonja fűtötte tovább, majd némi dj-zés után lelőtték a bulit.

Más már nem volt hátra a hazaút előtt, mint a negyedik napon síelni még egy utolsót a napkásásította, de még mindig patent tátralomnici pályákon, berámolni egy gőzgombócot, rágurítani egy korsó Kofolát, majd végigülni a buszutat a ködös Hősök teréig.