Belátható távolságok: a Magas-Tátrában jártunk

“Csússzatok le hóekében!” – ez az első mondat, amit síoktatótól valaha hallottam, az év 1988, az alkalom egy iskolai sítábor első napja Csorbatón. A bakancsot úgy adták, hogy előtte megkérdezték, hogy “hányas a lábad, kisfiú?”, majd a bemondott méret alapján odadobtak egyet, a lécet pedig úgy, hogy előtte megkérdezték, hogy “hány centi magas vagy, kisfiú?”, és akkor azt is a kezembe nyomták. A lécre pontosan emlékszem: rózsaszín volt, márkája Kneissl, a tábor második napján már a Kánaán talapzatát jelentette. 

A hóekéről az első nap mit sem tudtam (ahogy az a nagyjából húsz gyerek sem, akikre velem együtt rám szóltak), de végül elmondták, és amikor az első nap délutánján már magabiztosan lecsúsztam a dombtetőről, majd a lejtő alján farolva megálltam, akkor úgy gondoltam, hogy nagyjából úgy fest ez az egész, mint ahogy a szovjet tévén már évekkel azelőtt is láttam az alpesisí versenyek közvetítésein a profiktól. A táborra négy sínap jutott, a harmadik napon már a kezdőcsoport is használhatta a tányéros felvonókat, így már nem kellett baktatni a dombra; a hegyről a parkoló felé vezetett egy erdei út, könnyedén síeltünk le rajta minden délután. Tíz évesen az ember még nem határoz meg érzéseket, nem határoz meg jövőt, viszont az érzések a jövőben visszaköszönnek, és azt ma, 47 évesen is biztosan kijelentem: ha nem jutok el 1988-ban egy sítáborba Csorbatóra, akkor ez a magazin nem létezik. 

1988 óta harmichét év telt el, életem első és második síelése között csak tizenegy, az érzés viszont 1999 óta épp olyan, mint az első magabiztosnak érzett siklás és farolás után Csorbatón.

A Magas-Tátrában az utóbbi huszonöt évben többször is jártam, de mindig a Tátralomnic pályáin. A 2024/25-ös szezon másképpen alakult: egyrészt Molnár Zoltán kollégánk ment el a Síakadémia szervezésében megrendezett, Tour’d A Havat néven futó amatőr síbajnokságra, az út során pedig Tátralomnicon és Csorbatón is síelt, és végül én is megjártam mindkét síközpontot. Az alábbi írás az említett két út köré épül számos kitekintővel. Összemosott riport. 

•

A leghelyesebb döntés, ha kelet felé indulunk Budapestről. A Magas-Tátra évtizedeken át lassan, nyögvenyelősen elérhető úticél volt: hosszas autózás magyar és szlovák falvakon keresztül, döcögő traktorok, szerpentineken kínlódó teherautók,  istenkáromlás, katasztrófa, “na de mikor érünk már oda?”. E sorok írója egyszer hét és fél óra alatt ért el Budapestről Ótátrafüredre, 2025-ben viszont Miskolc és Kassa érintésével ez az út négy órára rövidült. Poprádig autópálya visz, Ótátrafüredhez, azaz Starý Smokovechez a leágazástól már 15-20 perc alatt elérünk. A Magas-Tátra központjának is tekinthető községről így ír Szombathy Viktor a Panoráma útikönyvek 1981-es, Csehszlovákia című kötetében: “1010 m magasságban épült, s ma már 2800 állandó lakosával nagyközségnek számít. Megközelítése eszményi: Popradtól villamosvasúton 12 km-re van. A Magas-Tátra idegenforgalmi, közigazgatási, szellemi és gazdasági központja, számos konferencia színhelye, a tátrai villamos- és autóbuszjáratok forgalmi gócpontja, turistaközpont, ahol számos nagyszálló, szanatórium, penzió, magánvilla, étterem és üzlet található. Alapítása az 1800-as évekre esik. 1824-ben étterem s az úri vendégek lovai számára istálló is állott már az erdőrengetegben, s 1833-tól egy szepesi vállalkozó, Reinel János György kezdte fejleszteni nagyobb lendülettel. Magyar nevét Balatonfüredről másolták, holott az eredeti “füred” elnevezés nem fürdőt – hanem fürjest jelentett. Tátrafüred ma már igen forgalmas a maga üzleteivel, vendéglőivel, bárjaival, mozijával, színházi helyiségével, amfiteátrumával, modern lakónegyedeivel. (…) A Grand Hotelt 1904-ben építették föl, ekkor alakult ki az “elegáns” Tátra központja. Ótátrafüred ma világszínvonalú üdülőhely.” A sorok 2025-ben is íródhattak volna, annyi megjegyzést teszünk, hogy az egykori keleti blokk lakóinak küllemében nem sok meglepetést tartogat a község, a nyugati vendégeknek viszont esszenciálisan mutatja meg, mi történhet egy településsel, ha megvan benne az Osztrák-Magyar Monarchia idejét idéző elegancia, majd az 1918-tól a 1993-ig tartó csehszlovák éra (történelmi kitérő: eközben 1939 és 1945 között, a második világháború idején Szlovákia független állam volt), és a Csehországtól való elválás utáni időszak modern irányzatai. 

A Grand Hotel Ótátrafüreden 1907-ben / Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A Grand Hotelben szállunk meg, a régmúltat idéző dizájnjából csak a hipermodern wellness-részleg lóg ki, a belső terek stílusát megőrizték az utóbbi évtizedek renoválásai. 

Péntek délután érkezünk, Ótátrafüred pezseg, a Tarajkára vivő siklóvasútnál sor áll, de felférünk. A fenti megállónál sokan vannak, a Jégcsarnokban (melyben a 2024/25-ös szezonra a krakkói székesegyházat építették fel, faragták ki jégből) süvít a hideg, színes fényjáték világítja a falakat. A Jégcsarnokot a 2025/26-os szezonra is megépítik, meg is kérdeztük az üzemeltető Tatry Mountion Resorts sajtóosztályát, hogy idén mi látható majd benne, de udvariasan közölték, hogy erre választ sajnos nem adhatnak, a publikum számára csak a november 15-ei nyitáskor derül ki, hogy mit rejt a csarnok – ez a dátum a SKI+-nak kései, az újság addigra már régen leválik/levált a nyomdagépről. (Ez a cikk eredetileg a SKI+ nyomtatott számában jelent meg, azóta persze tudható, hogy a római Lateráni Szt. János bazilikát építették meg jégből, tisztelségül Ferenc pápa és XIV. Leó pápa előtt – a szerk.)

Tarajkán a Jégcsarnok mellett érdemes megnézni a régi, szocialista érából ittragadt ajándékboltokat, és ha már ott vagyunk: rendelni egy kacsacombot a Hrebienok étteremben. A köret a szokásos, knédli és káposzta, a hús omlik le a csontról. Jól fogunk lakni. 

Ótátrafüredre visszajutni kétféleképpen lehet, az egyik opció siklóvasút, a másik a gyalogszer, a séta megállókkal együtt nem tart tovább egy óránál, jól is esik egy kiadós evés után. Medveveszély az úton nincs, a fák között néha áttűnik a Magas-Tátra előtt terülő völgy, a panoráma túlér Poprádon, éppen úgy, mint a szobánkból. A nap lemegy, a vacsora könnyű, az alvás mély, a reggel meglepően napos.

•

A szállodától autóval alig tíz perc odaérni a Lomnici-csúcs alatti pályarendszerhez. Parkolóhelyet könnyen találunk, de az már reggel fél 9-kor is látszik, hogy a pályákon sokan lesznek. A lécet felkapjuk, első utunk a csúcsra visz, a szabályok szigorúak: a Kőpataki-tótól a Lomnici-csúcsra közlekedő lanovkát el kell érni, az azt követő ugyanis nem vinne fel minket, a helyeket előre le kell foglalni. A kötélpályán lógó kabin 14 fős, alig 9 perc leforgása alatt 855 méteres szintkülönbséget tesz meg. A völgy felé néző ablakokra orrok tapadnak, az idő tiszta és napos, a panoráma végtelennek tűnik: jól kivehetőek az Alacsony-Tátra vonalai és a Chopok csúcsa. A gondola sofőrje azt mondja, az ilyen idő ritka, “meg kell becsülni”. 

A csúcson lévő épületből az erkélyre lépve először hegymászókat pillantunk meg, akik a sziklákon, csákánnyal a kezükben érkeznek, érkezés után pedig épp úgy fotózkodnak a lépcsőkön állva, mint az egyszeri, lanovkás látogatók. Megkérdezzük őket, mikor indultak útnak, azt mondják, reggel 6 órakor tették meg az első lépést a csúcs felé. “Lefelé lassabb” – mondja az egyikük, és hozzáteszi, hogy felfelé jobban szeret haladni, amit azzal magyaráz, hogy lefelé általában tériszonya van.

Hegymászó a Lomnici-csúcson / Fotó: SKI+

A tengerszint felett 2634 méteres magasságban lévő Lomnici-csúcson épített obszervatórium Szlovákia legmagasabban fekvő munkahelye. Meteorológiai méréseket már az 1940-es évek óta végeznek itt, 1962-ben viszont szintlépés történt, ekkor hozták létre a Szlovák Tudományos Akadémia Csillagászati Intézetéhez tartozó Tátralomnici Csillagvizsgáló Intézetet, melyben nemzetközi kutatások sora folyt az utóbbi hat évtizedben. 

Obszervatórium a Lomnici-csúcson / Fotó: SKI+

Az obszervatórium mellett sétány tekereg kilátópontokkal, a Magas-Tátra belseje tárul elénk az épület mögött. Bent kávézó és fotelek, fekete-fehér fotók a falakon, érdemes nézelődni: egy presszó még éppen belefér, mielőtt a lanovka visszavisz minket a Kőpataki-tóhoz. Csúszunk párat a legalsó állomáshoz, technikai hó vegyül a természetessel, a pálya délig kellemes, utána buckássá válik, sok kezdő jött ma. A tó melletti étteremben káposztalevest és sztrapacskát ebédelünk, a második kávé után még két könnyed csúszás fér bele. A pályán rengeteg túrasíző siklik lefelé, az alsó szakaszokon sok a tanuló, a pályák zsúfoltak. Visszatérünk a szálloda vastag falai közé, a könnyed délutáni alvást séta követi: bazár, síszaküzlet, sörös korsós hűtőmágnes, síiskola is van itt, étteremből és kocsmából sincs hiány, könnyen telik az idő. A nap leszáll, és Poprádnak ugyan még látszódnak a fényei, az Alacsony-Tátra vonulatai viszont nincsenek ott, ahol délelőtt voltak. 

•

Miként azt Molnár Zoltán kollégánk egy, a skiplus. hu-n megjelent riportjában írta: “Sötétben felkelni…, hogy is fogalmazzunk kulturált magazinba illően: kellemetlen, de egyes esetekben megéri, a minősített esetet pedig hívhatják úgy, hogy fresh track. A szavak értelmező kéziszótárában persze hiába keressük, nincs az a lexikon, ami a lényegét visszaadná. A fresh track arról szól, hogy az éjjel kezelt, barázdásra ratrakolt, jól megboronált pályát a hivatalos nyitás előtt veheti birtokba a síelő. Tátrai utunk harmadik napján kezdődött így a reggel: pitymallatkor nézhettük végig a hegyen, ahogy a nap felkel a Kárpátok keleti ormai mögött, és megvilágítja a lent még mindig gomolygó hideg légpárnát, magyarul a ködöt. Csorbatón a következőképp működik a fresh track: az online már 49 euróért megvásárolható jegyhez jár egy plusz karszalag, amivel a völgyállomástól induló hosszú felvonó visz a Solisko nevű, 1840 méteren található állomásra. A felvonó nem köröz, csak azokat viszi fel, akik fresh trackkel akarták kezdeni a napot. Innentől oda kell figyelni, hogy csak a piros 5-ös, vagy az 1-1A kombináción csússzunk, ugyanis csak a szélső ülőfelvonó jár a Furkota nevű középállomástól. Ha valaki lecsúszik a völgybe a kék vagy a piros pályákon, akkor koppan, ugyanis nincs felvonó, ami a hivatalos pályanyitásig visszavinné. No persze: miért is lenne bárki oly kapkodó és csélcsap, hogy otthagyja a frissen ratrakolt, tökéletesen kifagyott pályákat, és harsogva számolja fel a vájatokat léccel vagy boarddal, miközben alig találkozni másik síelővel. Exkluzív klub ez ilyenkor, a kanti filozófiát elferdítve: a felkelő nap felettem és az erkölcsi törvény a léceimben. Ha az ember kiélvezte a fresh tracket, 9-re illik lesíelni a völgyállomáshoz: egyrészt azért, mert a levezető 2-es, 3-as és 4-es pályákon ekkor még senki sem csúszott le, szóval teljesen szüzek, másrészt pedig azért, mert a karszalagunkért jár egy svédasztalos reggeli: az asztalon rántotta, kolbászkák, zöldség, gyümölcs, felvágott, sajt, pékáru, müzli, miegymás.” Kiadós darab, de mindez Zoltán jussa volt. Neki napos idő, nekünk köd jutott tátrai utunk második reggelén. 

•

“Maga az utolsó, és ha a parkolók megtelnek, valahol kívül kell megállni. Verseny van, teltház” – közli velünk egy láthatósági mellényben álló férfi a Csorbató parkolójának bejáratánál utunk második reggelén, majd felnyitja a sorompót, és legyint, hogy mehetünk. Autóval itt már nem megy be senki, pont időben érkeztünk. Reggel 9 óra van, az ég szürke felhőkkel teli, a Tatras Tower alig, a síugrósánc egyáltalán nem látható. A felvonók működnek, az autóút mellett és beljebb az erdőben sífutók róják köreiket, a lesiklópályák melletti büféknél 5-10 perces sorok állnak. Leparkolunk, kiszállunk az autóból, felcsatolunk, és elsétálunk a pályák alatti, fából épült kioszkok előtt, melyek látványa nosztalgikus érzéseket ébreszt az írás elején megénekelt sítáborról.

Illene a nap további eseményeivel folytatni, de inkább tekerünk egyet az évtizedeken, és ismét felcsapjuk a Panoráma útikönyvek Csehszlovákia című kötetét, hogy elmagyarázzuk, pontosan hol is vagyunk. “Štrbské Pleso (Csorbató) a Tátra legmagasabban fekvő (1350 m), korszerű szállodákkal, szanatóriumokkal felszerelt üdülőhelye, rendkívül élénk idegenforgalmi gócpont. A legutóbbi nemzetközi síversenyre itt épült meg a Tátra különleges, hipermodern stílusú két szállodája, a Hotel FiS és Panoráma. Nemrég készült el a Patria Szálló. A szállók melléképületében büfét találunk. Csorbató mellett síugrósánc, hosszú lesiklópálya, és sífelvonó is van.” (Az idézetben egyes tulajdonneveket és szavakat azért írtunk dőlt betűkkel, mert így szerepelnek a Panoráma kiadványában.) A szöveg ismét olyan, hogy akár ma is írhatták volna: a sánc a helyén, a lesiklópályák szintén, és a Hotel FiS is áll, ennek a konyhájáról még később beszélünk.

1970-ben az Északisí-világbajnokság alkalmából épített szálloda (ma Hotel FIS) / Fortepan / Kristek Pál

Az említett vasárnapon a tömeg a sífutó pályák környékén összepontosult, egyrészt rengeteg versenyző, másrészt rengeteg szurkoló jött. A lesiklópályákon alig voltak, az erdőben kanyarodó tányéros felvonónál három percnél többet nem kellett várni, a Soliskóra szállító ülőlift völgyállomásánál pedig egyszer sem volt komolyabb sor. Bár volt lehetőségünk az úgynevezett Fast Trackre (a Magas-Tátra pályáin ez azt jelenti, hogy tömeg esetén egy szűk sávon becsúszhatunk a sor mellett, és nem kell várnunk), aznap ez nem számított. Egy-két kört mentünk a tányérossal, miközben szépen, lassan még súlyosabb köd telepedett a vidékre, és úgy tett, mint ami nem is akar oszlani. Az ülőliften utazni olyan érzés volt, mintha egy felhő belsejében himbálóznánk a semmi közepén: egyszer-egyszer felsejlett az előttünk nagyjából tíz méterre csüngő széksor, de hamar el is tűnt, a kötélpálya melletti fenyvesek zöldje néhányszor “felvillant”. A ködért a hó minősége kárpótólt: kellemes, tapadós, jól síelhető volt. A pályák szélén sítúrázók kaptattak felfelé, sőt úgy tűnt, több van belőlük, mint a puhány felvonózókból. 

A köd megtette hatását, a síalpinosok közül többeket baleset ért, a délelőtt folyamán ötször láttunk mentést, a központ mentőszemélyzetnek akadt dolga bőven. Megkérdeztük az egyiküket, hogy ez egy átlagos napnak számít-e, azt mondták, hogy távolról sem, és hogy nekik is meglepő volt, hányszor riasztották őket: főleg, hogy a pályasízőknél sokszor jóval gyakorlottabb túrasízőket ért baleset. 

A hó minősége jobb volt a látási viszonyoknál, de délután 1 órakor kiszálltunk. A Hotel FiS-ben aznap szarvasragut főztek, a hús omlós volt, a ragu sűrű, kollagénnel teli, a sztrapacska pedig (már amennyire ez lehetséges) légies. Az étterem ablakán kinézve látszott, hogy a köd még tovább sűrűsödik, a szálloda elől a légvonalban 100 méterre álló, 53 méter magas Tatras Tower sem látszott, a sífutó aréna viszont valamennyire kivehető volt. A toronyhoz sétáltunk, de nem látszott a teteje, egy órán keresztül néztük a versenyt. Izgalmas volt, még ködkürtök is “felharsantak”.

•

Csorbató, vagyis Štrbské Pleso a kommunista blokk egyik legismertebb északi központjának számított, 1970-ben pedig a világ is megismerte nevét, mivel az év februárjában itt rendezték az északisí világbajnokságot, melyet toronymagasan, tehát 7 arany-, 3 ezüst-, és 4 darab bronzéremmel nyert meg a Szovjetunió, sőt: az 5 kilométeres női futamban a dobogó mindhárom helyén szovjet versenyző állt. Érdemes elővenni a régi újságokat, az Esti Hírlap 1970. február 21-én így számolt be az előző napi váltófutásról: “A Magas-Tátrában folyó sívilágbajnokságon – a Csorba-tó környékén – tegnap mintegy 5000 néző előtt került sor a nyolcadik versenyszámra,a 3×5 km-es női váltófutásra. A mezőnyben, a várakozásnak megfelelően a Szovjetunió válogatottja bizonyult a legjobbnak, amely megszerezte a hatodik aranyérmet. Az ezüst az NDK sportolóié, a bronz pedig a finneké lett.” 

Csorbató ezzel a vb-vel került fel az északisí nemzetközi térképére, és rajta is ragadt a következő évekre is. 

Síugrósánc Csorbatón 1971-ben / Fortepan / Lencse Zoltán

Csússzunk el 1976-ba, és idézzük az Új Szó 1976. március 17-i cikkét, melyben azt írják, hogy tizenhét ország nevezett az éppen tizenegyedik alkalomnál járó Tátra Kupára, sőt hogy olimpiai érmesek is elmentek a versenyre. “Az 1970-es világbajnokság óta ez lesz a legnépesebb nemzetközi mezőny – kezdte a lap, és úgy folytatta, hogy – a Csorba-tónál létesített, minden igényt kielégítő sportközpontot nem kell külön bemutatnunk. A téli sportok szerelmesei jól ismerik, hiszen ha valaki nem is lehetett ott személyesen, a tv közvetítéseinek köszönve jónéhány remek összecsapásnak volt szemtanúja. A Tátra Kupát először 1949-ben rendezték meg futó- és ugrószámokban, valamint az északi összetettben, egy évvel később még alpesi számokkal is bővítették. Ezután azonban 17 esztendős szünet következett, a harmadik Tátra Kupa versenyeit csak 1967-ben bonyolították le, kizárólag az északi számokban. Azóta nem változott a helyzet, évről évre a sífutás és ugrás szerepel műsoron. (…) Sok gondot okoz a rendezőknek a megfelelő időpont megválasztása, mert ha a Tátra Kupa egybeesik a sokkal gazdagabb hagyományokkal rendelkező holmenkolleni, faluni,vagy lahti versenyekkel, akkor bizony a világ élvonalába tartozó sífutók és ugrók inkább azokat részesítik előnyben. Ez ugyan már néhányszor bekövetkezett, a versenyek színvonalán nem esett csorba, mert a finn, norvég, svéd, szovjet s NDK-s második vonalbeli gárda teljesítőképességben alig marad el a legjobbaktól, amit a múltban elért eredmények bizonyítanak a legékesebben. A rendezők érthetően mindig arra törekedtek, hogy biztosítsák a legjobbak részvételét, és ennek köszönhető, hogy a Csorba-tónál megrendezett síversenyeken olyan nagynevű futókat és ugrókat láthattunk, akik olimpiai és világbajnokságokat nyertek,vagy azokon értékes helyezést értek el. (…) A rendezők számoltak azzal, hogy az idén az olimpia után számosan eljönnek azok közül, akik ott voltak Innsbruckban, s a Magas-Tátrában is igazolják majd kivételes képességeiket. A pénteken kezdődő versenyekre 17 ország — Bulgária, Finnország, Franciaország,Jugoszlávia, Magyarország, NDK,NSZK, Norvégia, Lengyelország, Ausztria, Románia, Svájc,Svédország, Olaszország, Egyesült Államok, Szovjetunió,Csehszlovákia — nevezte versenyzőit. (…) Az időjárás, valamint a hóviszonyok kitűnőek, a futópályákat és a két ugrósáncot megfelelően előkészítették, és a résztvevők megkezdhették edzéseiket.” 

•

Hogy 1976-ban például még mennyire más világot éltünk, arról az Új Szó 1976. január 15-ei cikkével emlékezünk meg, melyben ezt írják: “Munkatársunk, Kollár József jelenti a Magas-Tátrából: A szombat esti sajtótájékoztatón ing. Ladislav Hatvan így sóhajtott föl: „Csak már ne havaznál!” 

2025-ben ez a felkiáltás kevés síközpontban hangozna el ilyen átéléssel, mára jórészt a technikai havat, vagy a technikai és a természetes hó keverékét síeljük Európában. Negyvenkilenc évvel ezelőtt viszont még úgy nyilatkoztak az Új Szónak a szervezők, hogy “az életben minden relatív, mert a Tátrában csak Szlovákia Nagydíjának rendezői nem örültek a havazásnak”, és hozzátették, hogy “sajnos a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem lehetett az Európa Kupa női műlesiklóversenyt lebonyolítani, nem a hóviszonyok miatt, hanem egyszerűen azért, mert Poprádtól egész a Csorba-tóig olyan hófúvás volt, hogy időnként még öt méterre sem lehetett látni. A szél ereje pedig elérte a 120-140 kilométeres sebességet. Ilyen időben valóban nem lehetett szó a műlesiklás megrendezéséről.” A lap azt írta, hogy a pályát a kedvezőtlen körülmények ellenére nagyon jól előkészítették, és hogy “a sors iróniája, hogy még Újév napján is hordták a havat, két nappal később pedig már azért fohászkodtak, hogy szűnjön meg havazni. 

Csorbató 1380 és 1824 méter között fekszik, a természetes hó nem kerüli el. Ótátradfüredről érkezve, a központ bejáratától 5-6 kilométerre visszafelé nagyjából 1 méter magas hófal jelent meg az út mentén, márpedig a műút mellett biztosan nem hóágyúznak. Szerencsés esetben a téli szezon április közepéig kitart, a síközpont komoly fejlesztést kapott a 2025/26-os szezonra: 11 millió euróból építettek új felvonót, mely az 1976-ban épült Poma húzóliftet hivatott kiváltani. Az új lift kapacitása 2400 ember óránként. Többet lehet majd síelni, mint eddig. 

A Hotel FiS előtti parkolóból délután 3 órakor indultunk haza, este 7 órakor átléptük Budapest határát.