Nem zavar, hogy mindig mindenki azt kérdezi, jól vagy-e?

Kezdetben furcsa volt, de már megszoktam. Sokkal jobb érzés, hogy nem a munkámról vagy más hétköznapi dologról kérdeznek először. A családomtól, barátaimtól mindig is természetes volt. Most is, amíg vártam rád, kiszaladtam a piacra, ismerem ott a hentest meg a zöldségest, ők is mindig azt kérdezik először, hogy hogy vagyok, csak aztán kezdünk el beszélgetni másról. Az én speciális helyzetemben azért sem zavar, mert ha ezzel példát tudok mutatni másoknak, ha ezzel lehet eladni a sztorit, akkor ezzel kell eladni.

Ez a sztori nem hat éve kezdődött. Melyik volt az igazi vízválasztó: az, amikor megtudtad, hogy gond lesz a veséddel, vagy maga a műtét?

Igazából a műtét. Nekem egyszer már leállt a vesém hét évvel a műtét előtt. Akkor újra tudták indítani szteroidkúrával, és nagyon jól működött. Azt mondták, ez fél évig fog tartani, de majdnem öt évig rendben volt. Mondjuk, figyeltem a diétára, a fehérjére meg a káliumra meg mindenre, amire ilyenkor figyelni kell. Azt is mondták, hogy utána majd dialízis kell, és a végleges megoldás a transzplantáció lesz. Úgyhogy én föl voltam készülve rá, hogy előbb vagy utóbb ez be fog következni. Amikor először fölmerült, hogy itt az ideje, olyan rossz állapotban volt a szervezetem, hogy nem lehetett elvégezni a műtétet, mert félő volt, hogy hiába teszik be apukám veséjét, a szervezetem nem fogja engedni működni azt sem. Ezután két évig voltam dialízisen, nagyjából rendberaktak, és kiderítették, hogy az alapbetegségem nem lesz akadály, amiatt nem fogja kilökni a szervezetem az idegen vesét. A műtét elég nagy tortúra lett, mert első alkalommal, amikor befeküdtem a kórházba, azt mondták, lehet, hogy belehalnék az altatásba. Akkor egy másfajta dialízis kezdődött, és a műtét végül csak ezután következett. Pontosan emlékszem, 2018. február 22. volt, aznap a magyar gyorskorcsolyaváltó megszerezte Magyarország első téli olimpiai aranyérmét Pjongcsangban. Pont nem láttam, mert bent voltam a műtőben, én aludtam, amíg ők korcsolyáztak. És ez a nap a Magyar Korcsolyázás Napja lett. És amúgy ez a nap a parasport világnapja is. És ez lett az én veseszületésnapom is. Míg én lábadoztam a műtét után, a transzplantáltak, akiket én akkor még nem ismertem, épp kint voltak az aktuális téli világversenyen. Én akkor ott, a kórházban eldöntöttem, hogy a következőn már ott leszek.

Jól értem? Azt mondtad akkor, hogy két év múlva indulni fogsz a transzplantáltak világversenyén?

Igen, akkor elhatároztam, hogy két év múlva világbajnok leszek. A kórház után, mikor már jobban voltam, bementem a Magyar Szervátültetettek Szövetségének az irodájába, és azt mondtam, hogy én világbajnok leszek két év múlva. Nem azzal mentem oda, hogy versenyezni szeretnék, hanem hogy világbajnok leszek. Mióta az eszemet tudom, sportoltam, teniszeztem, fallabdáztam, korcsolyáztam és versenyszerűen jégkorongoztam. Elég jól tudtam snowboardozni is, így elhatároztam, hogy abban fogok indulni.

És mit szóltak? Nem mondták azt, hogy ugyan már, ez nem fog menni?

Nem igazán tudták, tudtam felmérni, mert előttem nem volt még magyar snowboardos ezeken a világversenyeken. Engem sem ismertek, úgy mentem ki, hogy lehetek első is meg utolsó is. Fölkészültem, ahogy tudtam, fogalmam se volt, hogy megy ez. De nem én voltam az egyetlen. A világban folyamatosan transzplantálnak, évente több ezer embert, közülük mindig kerül ki néhány sportoló. Én, amikor felfogtam, hogy túl vagyok rajta, már rendben volt az élet. Addig nagyon lefelé mentem fizikailag, lelkileg, mindenhogy. Aki ismer, és látott akkor, az tudja, hogy az nem én voltam.

Ezt hogy érted? Mi történt?

Hát, minden bajom volt. Nem is gondolná az ember, hogy egy vese mit tud csinálni. Mindenért felel, a bőrünkért, a vízháztartásunkért, a látásunkért. Ödémás volt a szemem, a lábam. A tüdőm se bírta, nem volt erőm fölmenni a harmadikra. Meg kellett állnom emeletenként, ami addig teljesen idegen volt számomra.

Dühöngtél vagy szomorú voltál?

Volt ez is, az is. Előfordult, hogy elsírtam magam, és volt olyan is, hogy azt mondtam, feladom, de persze nyilván nem lehetett feladni, ott volt a két gyerek is, akkor még elég kicsik voltak, csak néha nagyon nehezen ment. De arra vigyáztam, hogy ne lássák rajtam. Akármilyen állapotban voltam, foglalkoztam velük. Ha kérte, fociztam a fiammal, katéterrel is, fogalma sem volt róla. Tudod, nekem az apaság egy rettentően fontos dolog, ez egy másik téma, de egy kicsit hozzátartozik ehhez is.

A sportnak milyen szerepe van ebben?

Nálunk a sport családi örökség. Apukám is jégkorongozott, az anyukám és a nagyszüleim életében is fontos szerepet játszott a sport. Én olyan kicsi koromban tanultam meg korcsolyázni, hogy nem is emlékszem, hogy történt. Apukám hordott a jégre, meg teniszezni. Anyukám is, aki fiatalon meghalt, nagyon sokat tett azért, hogy a testvérem is, én is, mind a ketten sportoljunk. Lejártam úszni, teniszezni, focizni, aztán jött a jégkorong, síelni is megtanultam elég korán.

szervánszky zsolt

Fotó: The Orbital Strangers Project

Hány éves voltál, amikor meghalt az édesanyád?

Nagyon fiatalok voltunk mindketten. Én 27 voltam, ő meg 53, és nagyon gyorsan történt.

Közel álltatok egymáshoz?

Igen. Volt időszak, amikor nem. Igazi „nemjófej” tinédzserként nem voltam túl kedves az anyukámhoz, de aztán jóban lettünk. Nagyon megérintett a halála, nagyon rosszul viseltem. Már 26 éve, hogy elment, és még mindig azt érzem, hogy nagyon jó lenne beszélgetni vele, tanácsot kérni tőle. Úgy gondolom, hogy ebben az egészben, amiről beszélgetünk, nagyon sokat segített föntről.

Érdekes, hogy azt mondod, jó volna tanácsot kérni tőle. Ránézésre olyan embernek tűnsz, aki mindig tudja, hogy mit akar és mit fog csinálni.

Ez így is van, de azért néha voltak olyan döntéseim, amiben az ő tanácsára hallgattam volna, és elképzelhető, hogy másképp döntöttem volna.

Ha ezt mondod, akkor tudod, mit tanácsolt volna, nem igaz?

Sejtem, de azért jó lenne. Olyan jó hallani, amikor valaki fölhívja az anyukáját, és beszél vele. Vagy amikor látom a kijelzőjén, hogy „Anyu kedveli ezt”. Nekem ilyen soha nem volt, akkoriban, ugye, még nem volt mobiltelefon. Ezek apróságok, amik egy-egy pillanatra megérintenek.

A céltudatosságodat vajon kitől örökölted? Azt mondod, hogy a műtét után azonnal beleálltál az életedbe. Ez hogyan volt lehetséges egyik pillanatról a másikra?

Lehet, hogy velem született. Amint elkezdett működni bennem a vese, mármint miután felébredtem, és az orvosok elmondták, hogy működik, biztonságban éreztem magam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minket az apukámmal gyakorlatilag együtt műtöttek. Először betolták az apukámat, kivették a veséjét, aztán bevittek engem, és ezután már csak arra emlékszem, hogy egy pihenőszobában ébredezünk. Akkor nagyon-nagyon fájt, sok mindent átvágtak. Ugye ezt az egészet kint „szerelték össze”. Belőlem kihozták a kábeleket, rákötötték a vesére, aztán egy idő után elengedték a csipeszeket, és mesélték nekem, hogy egy kicsi szürke veséből egyszer csak lett egy sokkal nagyobb, szép rózsaszín lüktető valami. Egyből több litert pisiltem, annyi víz volt felhalmozódva a szervezetemben, aztán betették a helyére, és összevarrták. Emlékszem, már másnap lábra akartak állítani, de nekem annyira fájt, hogy beszélni nem tudtam, csak a chatelés ment. De aztán napról-napra jobban lettem. Bejött a gyógytornász, fölállított, először az ágy végéig tudtam elmenni, aztán a szoba végéig, aztán kivették a katétert, már el tudtam menni vécére.

Ez időben mennyi, amit most mesélsz?

Ez öt nap. Aztán kaptam valami fertőzést, úgyhogy bent kellett maradnom majdnem egy hónapig, de jól voltam, folyamatosan járkáltam körbe-körbe, terveztem meg szerveztem az első utazásunkat és a sportot is, hogy hogyan térek majd vissza. Májusban már a jégkorongpályán voltam.

Ez egy kényszer vagy egy szükséglet?

Inkább életforma. Mióta az eszemet tudom, sportolok, erről már meséltem. A feleségem sokszor megőrült tőlem, ha valami miatt nem voltam edzésen.

És miért döntöttél a snowboard mellett?

Én gyerekkorom óta síeltem, 22 éves voltam, amikor először kipróbáltam a snowboardot, akkor ez egy új dolog volt, azt se tudtam, micsoda. Gyorsan megtanultam, és rengeteget csúsztam, telente két-három hetet is. A műtét után ez valahogy adta magát, amikor azon gondolkodtam, hogyan tudnék beilleszkedni a transzplantáltak sportéletébe. Egyrészt nem is volt magyar snowboardos, másrészt meg abban voltam jó. Elkezdtem edzőhöz járni, a mai napig járok vele edzőtáborokba. A Magyar Szervátültetettek Szövetsége és a Magyar Snowboard Szövetség is rengeteget segített. Így készültünk föl a Szervátültetettek Világjátékára. Úgy gondolom, elég jól ment, csak versenytechnikám nem volt. Sose mentem versenypályán, csak hobbiból csináltam. Ez mostanra nagyon átalakult, hobbiból már alig snowboardozom, csak edzésen vagy versenyeken. A nyári játékokon fallabdában indultam, abból a Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa-bajnokságán negyedikként végeztem. Aztán a röplabdacsapatnak is tagja lettem. Velük ezüstérmet nyertünk Oxfordban. És megmaradt a jégkorong is, az is versenyszerűen, heti két edzéssel.

Miért nem a sí? Mi van a snowboardban, ami elcsábított?

Én nagyon sokáig síeltem, szerettem is, de a snowboardon sokkal nagyobb a szabadság. Nagyon sokat mentem pályán kívül, szűzhóban. Képesek voltunk háromnegyed órát gyalogolni fölfelé a hegygerincen egy ötperces csúszásért. A sível sosem éreztem jól a szűzhavazást meg az erdőben csúszást. És annak is nagy szerepe volt benne, hogy majdnem minden barátom átállt a snowboardra. Sőt, még sok mindenkit tanítottam is, legutóbb pont a fiamat. Meg hát ez egy teljesen más társaság, mint a síelőké. 30 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem deszkázni, akkor még nagyon kevesen voltunk. Olyan családias volt. És úgy érzem, ez megmaradt a mai napig.

És milyen a transzplantált sportolók társasága? Mennyire volt könnyű beilleszkedned?

Az nagyon érdekes volt, mert korábban nem találkoztam transzplantált emberekkel. Velük is csak az első téli edzőtáborban. Nagyon félve mentem oda, az járt a fejemben, hogy vajon hogy kezelik ezt az egészet, a betegségüket. Az én ismerőseim között én voltam az egyetlen transzplantált, nem nagyon tudtak róla semmit, sokszor és sok helyen el kellett mesélnem. Aztán bekerültem ebbe a társaságba, először a téli csapatba, amelyik kisebb, családiasabb, körülbelül tízen vagyunk, a nyáriban vannak negyvenen is. Hihetetlenül pozitív élmény volt az első találkozás, egy másodperc alatt befogadtak. Lett ott egy nagyon jó barátom is, akivel szobatársak lettünk, azóta is igen jóban vagyunk. És jó volt az is, hogy mindenki olyan könnyedén vette az egészet. A doki, mármint a csapatorvos is nagyon figyel ránk. Furcsa volt először ilyen formában hallani, hogy a vesések, a májasok, a szívesek. Annyira természetes volt minden, hogy el se tudom mondani. Pedig olyan történeteket hallottam ott, hogy az enyém, az smafu az övékhez képest. És ugyanez van a nemzetközi versenyeken is, ott is úgy mesélik az emberek a sztorijaikat, mint más a szerelmi történeteit.

Érdekes érzés lehet, hogy itt végre nem lógsz ki, nincs benned semmi különleges, mármint abból a szempontból, amelyikből másutt örökké kérdezgetik, hogy jól vagy-e.

És tudod, ebben a társaságban tényleg arról kérdeznek, hogy boldog vagyok-e. Itt nincs olyan, hogy mennyi pénzt keresel, hol dolgozol, ilyenek. A nemzetközi versenyeken is fantasztikus a hangulat. Ott van több száz ember, egy szűk kis csoport a világból, amilyen nincs sehol máshol. Itt mindenki kapott egy második esélyt. Sőt, van, aki harmadikat, negyediket, mert kilökődött a beültetett szerv. Van olyan is, aki kapott már több, különböző szervet is. Mindenki mosolyog, mindenki boldog, mert úgy éli meg a napját, hogy lehet, hogy az az utolsó. Nem kívánom senkinek, de ha minden ember átesne egyszer ezen, akkor iszonyatosan másmilyen világban élnénk.

Ha már a világot említed, mi a foglalkozásod?

Kereskedő vagyok, van két cégem. Főleg licenszes termékeket forgalmazunk. Kozmetikai termékeket, konyhai kiegészítőket, tányért, poharat, kulacsot, de akad táska, tolltartó, esernyő és minden más is.

Ebben mit szeretsz?

Rengeteget utazom, főleg kiállításokra, a jövő héten például Isztambulba megyek. Az utazás szeretete is a szüleimtől jön. Emlékszem, még csak pár évesek voltunk a testvéremmel, amikor lementünk az Adriára a Zastavával, bőrönd a tetején, egy háromszemélyes sátorban aludtunk négyen, és három hétig konzerveken éltünk. A gyerekeim is imádnak utazni. Ez nekem nagyon fontos. Nem gyűjtök semmit, csak az utazás, amire igazán költök.

Szóval, ha csak teheted, sportolsz, amikor meg dolgozol, akkor rengeteget utazol. Ezeket hogyan lehet összeegyeztetni a családi élettel?

Nekem nagyon fontos volt mindig is, hogy olyan munkám legyen, ami mellett jut időm a családomra. Váltottam is, amikor kellett, mert korábban dolgoztam én alkalmazottként, multinál is. Úgy terveztem, hogy ha lesz gyerekem, addigra legyen meg a biztos háttér és egyfajta szabadság is, hogy elég időt tölthessek velükl. Láthassam, amikor először fölállnak vagy elindulnak, hogy halljam az első szavukat. És találtam is ilyen munkát – szerencsém is volt, meg dolgoztam is érte. Miután megszülettek a gyerekeim, minden nap délben haza tudtam menni, főztem, együtt ettem a családdal, el tudtam vinni a gyerekeket sétálni, tologattam őket a babakocsiban, a feleségem addig tudott pihenni két-három órát. Ami meg a sportot illeti, a jégkorong mindig este van. Megfürdettem a gyerekeket, meséltem nekik, és utána mentem le edzésre. Aztán a gyerekek is megtanultak síelni, mind a kettő versenysportoló lett, a lányom korcsolyázott, magyar bajnok lett szinkronkorcsolyában. A fiam pedig focizott, először a Dortmund Akadémián játszott, aztán pedig a Budafokban. De mostanra mind a kettő abbahagyta a versenyzést, egyrészt kisebb sérülések, másrészt a tanulás miatt. Amúgy meg nem arról van szó, hogy állandóan távol vagyok emiatt, hanem csak évente kétszer 3-4 napot. És megyünk együtt is. Most karácsony előtt megyünk mind a négyen. Végre családi síelés lesz, négy nap Murau, a kutyát is visszük. Ilyen akkor volt utoljára, amikor a gyerekek egészen picik voltak. Utána nehéz volt összeegyeztetni. Amikor a skacok versenyszerűen sportoltak, egy hónap szabadságuk volt egész évben, és az sem mindig egyidőben.

Mi lesz belőlük?

A lányom a BGE-re, kereskedelem és turizmus szakra jár, a fiam most kezdte a gimit, de őt a matek, a fizika, a csillagászat érdekli.

Ezek szerint a lányod fogja megörökölni a vállalkozásaidat.

Ezt nem tudom, sok minden történhet még addig. Én mérnökként diplomáztam, és lassan 20 éve a kereskedelemben dolgozom.

A feleséged, ő hogy viselte ezt az egészet, a betegségedet, a műtétet?

Szerintem rosszabbul, mint én. Nagyon tartottam magamat, de azért ő látta rajtam, hogy nem vagyok jól. Nagyon félt attól, hogy elveszít. A műtét előtt már nagyon ramaty állapotban voltam, előtte a dialízis alatt volt egy hashártyagyulladásom, akkor szintén egy hajszálon múlott az életem. Otthon Ő se mutatta ki, mit érez, nagyon fontos volt nekünk, hogy ne rémisszük meg ezzel a gyerekeket, de azért nagyon megviselte, hogy elveszíthet engem.

A műtét után nem próbált visszafogni kicsit, hogy ne vesd bele magad olyan gyorsan az élet sűrűjébe?

Ó, dehogynem! Emlékszem, amikor először mondtam neki, hogy megyek Kanadába a világbajnokságra, akkor nagyon nem örült neki. Nagyon féltett. De aztán megértette, hogy ez nekem mennyire fontos. Meg hát a legfontosabbat is, hogy a rendszeres sport akár 30 százalékkal is megnöveli a beültetett szerv élettartamát. Én mindig is arról álmodoztam, hogy kijutok egy olimpiára, állok a dobogón, hallgatom a himnuszt. És ha már ezt hozta a sors, hogy transzplantált lettem, akkor miért ne? Ez volt bennem.

szervánszky zsolt

Fotó: The Orbital Strangers Project

Kanadában voltál először téli világversenyen, ugye? Egyszer azt mondtad, hogy ott még a hó is másmilyen. Ezt hogy kell érteni?

Először is nem volt műhó. Kérdeztem, hol vannak a hóágyúk. Mondták, hogy sehol, mert van hét méter hó. Volt, úgy, hogy bementünk egy étterembe, mire kijöttünk, esett 60 centi hó. Valahogy puhább, mint Európában, sokat számít, hogy nincs benne műhó, sokkal jobb az állaga. Nem mindenki, de én jobban tudtam csúszni rajta. Állítólag mindenhol másmilyen a hó. Ezért a profi versenyzők mindenféle havon gyakorolnak.

Hát te nem a hóért, hanem érmekért mentél Kanadába, és hoztál mindjárt kettőt is.

Igen, de ez nem volt bennem előtte. Nem ismertem a mezőnyt. De akkor még föl se fogtam, csak miután hazaértünk, akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy is volt. Kérdezgettek az emberek, gratuláltak, olyan is, akivel egyszer találkozom egy évben, a Balatonon a büfés, a külföldi céges-partner, szinte mindenki.

Gondolom, a csapattársaid is néztek egy nagyot, hogy idejött ez a muksó, aztán elsőre aranyat nyer. Milyen volt leérni?

Már az indulás is furcsa volt, mert én előtte csapatban versenyeztem, ott meg úgy volt, hogy ha valamit rosszul csinálok, azért van még négy ember a jégen, vannak a padon is, akik majd kijavítják vagy megcsinálják. Emlékszem, álltam ott a rajtban fönt, szakadt a hó, volt mínusz 23 fok, ott állt velem a csapatorvos, néztük a pályát, előtte még nem is mentem ilyen pályán, és akkor tudatosult bennem, hogy ezt most egyedül kell megcsinálnom. Végigmentem, állítólag ott üvöltöttek végig a többiek mellettem a pálya szélén, de semmire nem emlékszem. Leértem, és aztán pár percre rá megtudtam az időeredményt, na és abban a pillanatban úgy feloldódott bennem a feszültség, hogy mentem még egy kört, nem a pályán, csak úgy, és estem-keltem.

És megünnepeltétek együtt? Hogy volt ez?

Hát ittunk egy pohár sört. No meg ki kellett akasztani az ajtóra az érmet, hogy ha valaki bejön, tudja, hogy meg kell hajolnia. Ez a szokás volt náluk.

Aha, aztán ezt megcsináltad még egyszer.

Igen, két napra rá. Akkor már nem volt olyan furcsa állni a rajtban, ráadásul a második szám volt a parallel, amikor ketten mentünk egyszerre, és addigra ismertem az ellenfeleket. Az előző versenyen jobb időket mentem, ugyanabban a mezőnyben, úgyhogy sejtettem, hogy ebből lehet győzelem. És sokkal jobban is ment már, nem volt bennem akkora feszültség. Akik nézték, azok is azt mondták, hogy könnyedebben és szebben is mentem.

És itthon, a gyerekek, a feleséged?

Mindenki nagyon örült, jöttek ki elém a repülőtérre. A gyerekek is a sport világában nőttek fel, úgyhogy értették, milyen nagy dolog ez, és akkor már a feleségem is örült, ő is gratulált, és hát neki is sokan gratuláltak, mert neki is része volt ebben a sikerben.

És az édesapád? Ő hogyan illeszkedik a képbe? Róla nem beszéltünk még, pedig tőle örökölted a sportot, és tőle kaptad a vesédet is, amit nem mellesleg olyan jól tartaz, hogy azt mondják, hiába jóval idősebb minden más szervednéll, visszafiatalítottad több évtizeddel.

Egy apával egy fiúnak másfajta kapcsolata volt/van, mint az édesanyjával. De amikor kiderült, hogy vesére van szükségem, azonnal ott volt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő lehessen a donor. Neki ez nagyon fontos volt, és nagyon büszke a sikereimre is. Az első világjátékon, Kanadában, az utolsó versenynapon én ráírtam filccel a rajtszámomra, hogy „Köszi, fater!” és úgy csúsztam. Nagyon jó érzés volt így is megköszönni neki, hogy még egyszer életet adott nekem.