“Ami rám leginkább jellemző, az a kíváncsiság” – Dalos Péterrel beszélgettünk

Fotó: Bielik István
Terítéken az alpesi sí, a sífutás és a síroller, illetve a közlekedés- és a városfejlesztés. Dalos Péterrel, a Síoktatók Magyarországi Szövetéségének korábbi szakmai alelnökével beszélgettünk.
(Az interjú eredetileg a SKI+ 2024/25-ös lapszámában jelent meg. Dalos Péter a magazin nyomdába küldésekor még az SMSZ szakmai alelnöke volt. 2024 decemberének közepén lemondott posztjáról, de kiképző oktatóként továbbra is dolgozik.)
Mindenki, akivel csak beszéltem a sísport élvonalából, azt meséli, hogy pár évesen került a lábára először síléc. Te sem voltál több háromnál, de az a gyanúm, hogy nem ezen múlik a síkarrier. Ha visszanézel, látsz olyasmit abban az időben, ami ebből a szempontból meghatározóbb lehetett, mint a korai kezdés?
Talán az, amit a családból hozok: a kalandvágy. A síelésnek nemcsak a mozgás része, hanem lényeges aspektusa volt az utazás, a szabadság, az újnak, a természetnek a felfedezése.
Ez éppenséggel vihetett volna másfelé is, lehettél volna hegymászó.
Ha a múltat kutatjuk, akkor ez nálunk apai ágon, az apai nagyszülőknél kezdődött. Ők már a második világháború előtt elkezdtek síelni, és nagyon szerencsés módon abban a helyzetben voltak, hogy 1938-ban még Olaszországba és Csehszlovákiába is eljutottak, baráti szervezéssel. Miután a velük utazó önjelölt síoktató szakképzetlennek bizonyult, helyi síoktatóhoz fordultak. A háború után a síelést természetesen már csak itthon tudták folytatni. Az 50-es évek végén, 60-as évek elején az akkor pici gyerek édesapámmal a Budai-hegyekben folytatták. Úgyhogy az, hogy „menni kell”, nagyon mélyen beleivódott a családi hagyományba. Annak ellenére, hogy ez anyagilag nyilván rendkívül megterhelő volt a nyolcvanas években, nem volt olyan év, hogy ne töltöttünk volna legalább egy hetet télen Szlovákiában. Aztán hatéves koromtól már az OSC-ben, az orvosegyetemi sportklubban síeltem, nagyrészt műanyag tanpályán.
Ezt te választottad vagy a szüleid döntése volt?
A szüleim vittek el, de nagyon gyorsan megszerettem. Akkor ott egy nagyon komoly közösségi- és sportélet folyt Szabó Zoltán („Zulaj”) irányításával. Ő részben az osztrák felesége révén hozta Ausztriából az ottani síkultúrát, itt pedig felépítette ezt az egyesületet, amelyben többtucat nagyon elkötelezett sportszakember dolgozott, például az én akkori nevelőedzőm, Solymosi Gabi néni. Oda heti két-három alkalommal följártunk, volt egy csapat gyerek, akik „együtt nőttek föl”. Egy egész generáció mozgott ott együtt, ráadásul egész évben, mert télen síeltünk, futottunk, tornáztunk, nyáron pedig biciklitúrákra jártunk. Én hattól tizennégy éves koromig töltöttem ott majdnem minden szabadidőmet, ezek az évek nagyon mély nyomot hagytak bennem. Most ugrok egy nagyot az időben, de érthető lesz. Amikor később jelentkeztem a síoktatói tanfolyamra, nem is az volt bennem, hogy feltétlenül síelést akarok oktatni, hanem valahogy természetesnek tűnt: ha már ilyen sok éven át foglalkoztak velem síoktatók, akkor, ha van lehetőség, miért ne tanulnám meg ezt? Ez 1998-ban volt, egy egyéves síoktatói képzés az ELTE Rekreáció Tanszéken. Utána eltelt öt év anélkül, hogy a gyakorlati tábornak záróvizsgának nekifutottam volna. Az evezéssel foglalkoztam, akkoriban az volt a fő sportom. Végül öt évvel később felhívtak a TF-ről, hogy ha nem csinálom meg a gyakorlati vizsgát, akkor elévül az egész képzés, és kezdhetem elölről. Nagy duzzogva elmentem a vizsgatáborba, ott fordult meg ez az egész, mert szerencsémre egy olyan kiképző oktató csoportjába kerültem, aki annak idején az OSC-s időszakban sokunknak példaképe volt. Ő addigra síversenyzőből kiképző oktató lett, és a kollégáival együtt nagyon inspiráló munkát végeztek. Az az egy hét teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat, és ott döntöttem el, hogy én is síoktató akarok lenni.
Azt hogy érted, hogy amikor jelentkeztél oktatónak, akkor számodra nem is annyira a síelés volt a lényeg?
Jó kérdés, ezen még nem gondolkoztam el. Talán úgy magyaráznám, hogy akkor úgy éreztem, hogy ha már egy évtizeden keresztül az OSC-ben nagyon jó pedagógusoktól és épp ilyen típusú képzést-oktatást kaptam, akkor tartozom annyival a síközösségnek, hogy ezt valamilyen módon visszaadjam. Már amikor odajártam, akkor éreztem, hogy privilégium felnőni azon a műanyag tanpályán, ráadásul úgy, hogy közben rendszeresen járhattunk ki hóra, a hegyekbe is. És egyébként most, hogy kérdezed, eszembe jut, hogy már a középiskolában szerveztem sítáborokat iskolatársaknak, haveroknak, és botcsinálta oktatóként tanítgattam őket. Azt azért éreztem, hogy bár a sítechnikám hozzájuk képest jó, az oktatásra még nem vagyok felkészülve szakmailag.
Ez eddig egy szép és lineáris történet. Hol van rajta az a rés, amelyiken az evezős sport úgy beférkőzött, hogy még el is takarta a síelést egy időre?
Az egy lényeges körülmény, hogy aki télen havon van, az az év többi részében jellemzően csinál valami mást, és ez nagyon gyakran vízi sport egész egyszerűen azért, mert azok is eszközsportok, és nagyon sok olyan készség van, amit lehet hasznosítani az egyikben és a másikban is. A legtöbb vízi sport is olyan, hogy jó az egyensúlyérzékkel, jó mozgáskoordinációval jobban és élvezetesebben tudsz haladni, sokkal könnyebben meg tudsz küzdeni az elemekkel. Úgyhogy nagyon sok olyan síelő van, aki nyáron vitorlázik vagy éppen evez. Én az evezést választottam, ami szintén családi hagyomány.
Az melyik ágról jön?
Az is az apai nagyszülőktől, majd a szüleimtől ered, nekik a Római part, nekem a margitszigeti Danubius Nemzeti Hajós Egylet, később a Csepel Evezős Klub volt a bázis.

Fotó: Bielik István
Ez idáig tehát családban marad, most viszont jön egy igazi útelágazás, a sífutás.
Ez egyáltalán nem útelágazás, hiszen nem csak az evezős és sífutó sport, hanem a síelés különböző szakágai (alpesi síelés, sífutás, telemark, síugrás, freestyle, freeride, túrasí stb., sőt az összes hósport (pl. a snowboardozás) valójában „kéz a kézben a járnak”, hiszen rengeteg a hasonlóság köztük, különösen ha az oktatásuk módszertanáról beszélünk. A mentorom, Dosek Ágoston tanár úr még úgy nőtt föl, hogy annak, aki beiratkozott egy síklubba, kellett tudnia alpesi síelni, sífutni és síugrani is. Annak idején valójában még mindhárom szakág „terepsíelés”-nek volt tekinthető. Ezek csak később váltak külön, az egyre mesterségesebbé alakított sporthelyszínek miatt egy idő után annyira, hogy nem is volt átjárás a különböző szakágak között. Nekem a sífutás az evezés révén jött a képbe. Miután 14 éves koromban abbahagytam az alpesi síversenyzést, és elkezdtem az evezésre koncentrálni, az ifi korosztályban visszaköszönt a sí, de már a sífutás, mert hagyományosan az az evezés téli kiegészítő sportja. Az akkori edzőm, Molnár Zoltán „Lopez”, evezősként jól megtanult sífutni a nyolcvanas évek téli edzőtáboraiban, úgyhogy nagyon nyomta ezt, és minden évben jártunk sífutótáborokba. Részemről kezdetben óriási volt az ellenállás, mert az alpesi síelőktől azt tanultam, hogy ez unalmas, „ciki”, mi ilyet nem csinálunk. Az viszont óriási reveláció volt, hogy miután alpesi síelni jól tudtam, sokkal jobban ment a sífutás, mint azoknak, akik az evezős hajóban jobbak, erősebbek voltak nálam. Téli edzőtáborban nem egyszer le tudtam verni olimpikon evezőst úgy, hogy a vízen egyéniben én legjobb esetben is csak a második vonalhoz tartoztam. Idővel rájöttem, hogy az alpesi sí és a sífutás nagyon jól kiegészítik egymást oktatásban is. Egy évtizeden át én vittem az evezős válogatott téli edzőtáborát, mára pedig az a helyzet, hogy többet oktatom a sífutást, mint az alpesi síelést.
Még mindig igaz az, hogy nem ebből élsz?
Nekem a síoktatás kiegészítő szakma, egy második hivatás. Ahhoz, hogy valaki folyamatosan meg tudjon élni a síoktatásból, irdatlan elkötelezettség kell. A magyar származású oktatóknak egészen pici töredéke az, akik ezt megcsinálták. Ha nem élsz a hegyek közelében, vagy nincs egy műanyag tanpályád, akkor ez életvitelszerűen a legtöbbünknek csak időszakosan működik. Vannak olyan életszakaszok, fiatal felnőttként, egyetemistaként, amikor a műanyag tanpályán, klubrendszerű oktatásban jó kiegészítő pénzt lehet keresni. Van negyven tanpálya Magyarországon, ebből harminc Budapest környékén, ezeken a helyeken sok olyan fiatalabb-idősebb oktató dolgozik, akinek most jól jön ez a mellékes, de egzisztenciát erre építeni csak keveseknek áll módjában.
De kimehettél volna például Ausztriába, ahogy ezt sokan csinálják.
Volt olyan időszak az életemben, amikor én is bejártam az Alpokat síoktatóként. Száznál több síterepet ismertem meg. De az egy teljesen más életforma. A szövetségünkben többen is ezt csinálják: kiköltöznek Ausztriába, dolgoznak éjt nappallá téve egy síiskolában vagy sportegyesületnek. Vannak az úgynevezett vándoroktatók, akiknek a nagy része olyan, amilyen én is vagyok vagy voltam. Hogy van más, „civil” munkája, és mellette, a szabadidejében többé-kevésbé hivatásszerűen oktat ott, ahova hívják. És akkor van még a top, a példaképek, de belőlük tényleg kevés van. Ők télen-nyáron havon vannak, hol az északi, hol a déli féltekén oktatnak, és mindent alárendelnek annak, hogy a hegyekben tölthessék az életüket.
Ha már az életformánál tartunk, milyenek azok a hétköznapok, amelyekben te jól érzed magad?
Ami rám leginkább jellemző, az a kíváncsiság. Nem vagyok egy monotóniatűrő típus, szeretem, ha történnek a dolgok és hiszek az élethosszig tartó tanulásban. Úgyhogy nekem nagyon passzol, hogy van egy civil állásom, közlekedés- és városfejlesztéssel foglalkozom, szakértőként. Alkalmazottként ez az egzisztenciám, és a mellette megmaradt energiámat egy másik, számomra fontos hivatásra fordíthatom.

Fotü: Bielik István
Tavaly ráadásul a szövetség szakmai alelnöki posztját is megpályáztad. Miért?
Mert a szövetség és a civil foglalkozásom nagyon jól kiegészítik egymást, ezen kívül továbbra is úgy gondolom, hogy viszonzással tartozom a szövetségnek és úgy általában a magyar sísportnak. Ugyanakkor a sportoktatáson messze túlmutató szakmai vezetői munka bizonyos szempontból túlvállalás, mert sok stresszel jár, hogy az oktatás mellett az egész közösség szervezésével, fejlesztésével is foglalkozom, de megéri, mert olyan kollégák támogatnak benne, akikben megbízom, és akikre régóta nagyon felnézek. Csodálatos, hogy a szakmai rendezvényeinken, táborainkban, továbbképzésinken megjelennek a szakma doyenjei, a legtapasztaltabb „bölcsek”, és kifejezetten előre viszi az ügyünket, ha a közösség fiatalabb, agilis tagjai tudják szervezni azokat a programokat, amelyeken ők is részt vesznek, közreműködnek. Nagyon jó érzés, de óriási felelősség is, hogy ennek az átmenetnek a biztosítására lehetőséget kaptam. Visszatérve a pályázatra, én a szövetség elnökségében már korábban is dolgoztam, és az azóta eltelt időben hatalmasat fejlődött az SMSZ, amiben dr. Egri Kati változatlan elnöki irányítása mellett kulcsszerepe volt a kiképző csapat legnagyobb tudású tagjainak. Ugyanakkor pont ez az időszak kitermelt magából egy olyan, tudásra, fejlődésre szomjas oktatógenerációt, amelyik azt szeretné, hogy még jobban, elsősorban még nyitottabban, befogadóbban és jobban szervezve működjön a közösségünk. Valakinek vállalnia kellett a feladatot, hogy ki tudjuk hozni a legtöbbet ebből a helyzetből, én pedig erre tettem ígéretet a közvetlen kollégáimnak.
Mintha az egész pályázat erről szólna, hogy hogyan lehet a fiatalok útkeresését és az idősebb generációk örökségét valahogy összhangba hozni.
Leegyszerűsítve erről szól, de ha kicsit komplexebben nézzük, akkor a szövetségnek arról a heterogén összetételéről, amiről az előbb beszéltem. Nagyon sokfélék vagyunk, a tagok legtöbbjének az év 365 napján nem csak a síoktatás van a fókuszában. Érdekes kihívás, hogy egy ennyire színes mixből hogyan lehet kihozni egy kifelé egységes szolgáltatást egyrészt a tagok felé, másrészt az ügyfelek, azaz a hazai és külföldi sípályákon magyar oktatóval síelő emberek felé. A tagoknak biztosítani egy jól működő továbbképzési rendszert, egyúttal megfogalmazni egy egységes szakmai elvárást, és mindezt vonzóvá tenni, hogy ez a rendkívül sokszínű társaság a magáénak is érezze mindkettőt. A síelő gyerekeket, felnőtteket, családokat pedig rávezetni arra, hogy érdemes síoktatóval síelni, mert magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak a vendég tanítványoknak, ami minden körülmények között biztonságot és élményt jelent számukra.
Ami a szövetségben talán még nagyobb motivációt jelent, mint amit a munkámban megélek, az az, hogy alapképzettségemet tekintve én nem vagyok szakember a szó hagyományos értelmében. Nem vagyok végzett testnevelő, sem sportmenedzser. A sportoktatásban és a civil munkámban szerzett sokéves tapasztalatom ellenére rengeteg tanulnivalóval szembesülök, úgyhogy így még izgalmasabb az egész. A biztonságot és a motivációt is az adja, hogy sok olyan sportszakember vesz körül, akik aktívan támogatnak.
Hallgatsz rájuk?
Pont ez az érdekes benne. Az, hogy hogyan lehet a tőlük kapott információkkal úgy gazdálkodni, hogy ez előre vigye a verklit.
Ezt egy diplomatikus nemnek veszem. De nem csodálkozom, mert azt is írod ebben a pályázatban, hogy szenvedélyes útkereső vagy. Ez a te esetedben mit jelent?
Leginkább azt, hogy kihívásként élem meg a változásokat, és szeretem ezt csinálni. Azért vállaltam, mert szeretem csinálni. A mentoromnak, Dosek tanár úrnak a mottója ez: „Csináld, amit szeretsz, szeresd, amit csinálsz!” Az útkeresés pedig úgy kapcsolódik ehhez, hogy teljes szívemből szeretném átadni a többieknek azt, amit ez a mottó jelent. Rá kell jönnöm, hogy ez hogyan lehetséges. Hogyan lehet úgy, hogy ne kényszer legyen, hanem igénye legyen a továbbképzésre, látókör szélesítésére a segédoktatótól a négycsillagos hósportoktatóig bezárólag mindenkinek.
Ez biztosan nem csak Magyarországon kihívás. Nemzetközi kapcsolatokkal hogy álltok?
Kapcsolatban vagyunk a nemzetközi síoktató-szövetségekkel. A véleményformáló külföldi szakemberekkel rendszeresen konzultálunk. Járunk az Interskire négyévente, ez egy egyhetes szakmai konferencia. Legutóbb Finnországban volt, Leviben, és az volt a mottója, hogy „A vendégélmény minden”. És miért? Mert a miénknél sokkal nagyobb síiparral rendelkező országokban folyamatosan mérik az ügyfelek elégedettségét, és azt találták, hogy a legtöbb vendég nem elsősorban azért megy vissza egy síoktatóhoz, mert a síoktató annyira szuperül síel, hanem azért, mert annyira szimpatikus, szórakoztató, kedves, érdeklődő ember. Ez mindenhol nagy probléma, óriási a fluktuáció. Vannak olyan hatalmas amerikai síterepek, ahol az iskolákba csak minden tizedik ügyfél tér vissza. És a leggyakoribb az az indok, hogy nem szimpatikus az oktató. Úgy gondolom, hogy ebből nekünk is tanulnunk kell, már csak azért is, mert a magunk nemében privilegizált helyzetben vagyunk. Itt van ez a műanyag tanpálya-hálózat, amely a nyolcvanas években kezdett kiépülni, és mára példa nélküli az Alpokon kívül. Az elmúlt időszakban állami támogatással bővült tovább a tanpálya-infrastruktúra. Ilyen lefedettségben, amilyenben Magyarországon elérhetőek a klubrendszerben működő síiskolák, nem működik síoktatás a környező, nem alpesi országokban. Ez egy nagyon jó alap arra, hogy azt a szemléletet, amelyről eddig beszéltem, tovább tudjuk vinni. Az alapok már megvannak, csak építkezni kell rá, és ebben támogat minket az a körülmény is, hogy a Magyarországon rendszeresen síelő gyerekek azért a szezon nagyobb részét a műanyagpályán töltik. A cél persze mindig az, hogy el tudjanak utazni néhány napra a hazai havas síterepekre vagy külföldre egy-két hétre, de ahhoz, hogy ez igazán és minden szempontból megérje, érdemes sportolniuk egész évben, vagyis szükségük van az oktatóra és a hazai havas és műanyag pályákra. Ez is egy adottság, amit ki tudunk használni, és ki is kell használnunk!. Ehhez azonban az infrastrukúra-fejlesztésen túl az oktatók megfelelő képzésére és továbbképzésére is sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni.
Mennyire nyitottak a kollégák mindarra, amit el szeretnél érni?
Tapasztalataim szerint a síoktatók felől óriási az igény erre. A síoktatók többsége fejlődni akar, és mindenki hálás azért, ha a szövetség színes és gazdag programot kínál, nem csak a saját sítechnikájuk, hanem különösen az oktatási módszereik, az egyre sokszínűbbé váló vendégkörrel való kommunikációs készségük fejlesztésére. A legnagyobb nehézség az, hogy a szövetség működtetésén és fejlesztésén, azaz az operatív és szakmai feladatok ellátásában is önkéntes alapon dolgozunk. Vagyis merünk nagyot álmodni, de azért egy következetes stratégiai terv végrehajthatóságának így megvannak a korlátai.
Mik ezek a korlátok? Pénz? Idő?
A legnagyobb kihívás a régi beidegződések megkérdőjelezésére adott reakciók kezelése. És persze az, hogy a megfelelő időben és helyen vonzó programokat tudjunk kínálni a továbbképződéshez. Az oktatók képzésére és továbbképzésére a legtöbb havas táborunkat az előszezon legelejére vagy az utószezon legvégére kell tennünk, mert nem vehetjük ki őket a munkából. A minőségi munkát végző, modern oktatási módszerekkel dolgozó kiképzőket elsősorban a sport szeretete hajtja, szabadidejükből áldoznak a közösségért. És hát a klímaváltozás is egyre inkább beleszól a programszervezés lehetőségeibe, rövidülnek és egyre kiszámíthatatlanabb válnak a telek. Meg kell találjuk a leghatékonyabb eszközöket, hogy ilyen körülmények között is tudjuk motiválni a tagjainkat, a kiképzőinket, és fenntartható legyen az utánpótlás-nevelés minden szinten. A síoktatók érdeklődő, idegen nyelven jól beszelő, új generációjának fejlődési vágyát az is hajtja, hogy elképesztően sok információ vált elérhetővé nemcsak az Interski révén, hanem online is. A nagyon szerteágazó minőségű oktatási anyagok szakmaiságának értékeléséhez elengedhetetlen az idősebb, legjobban képzett kiképző oktatók tapasztalata. Azonban ahhoz, hogy a szakmában aktívan dolgozó fiatal oktatók a vendégeiknek a pályán, általuk könnyen befogadható módon, megfelelő kommunikációval át is tudják adni az élményt és a tudást, modern módszerekre van szükség a továbbképzésükben. Nekem meggyőződésem, hogy csak ennek révén biztosítható az is, hogy az SMSZ berkeiben fejlődő sportoktatók a munkapiacon értékesek legyenek. Látni kell, hogy a magyar síiskolák már nem csak az osztrák, hanem a globális piaccal versenyeznek a jól képzett oktatókért. Külföldön kapkodnak a magyar síoktatók után, de a hazai tanpályás síiskolák számára is előnyös, ha az oktatóik jól képzettek. Azaz nem csak jól síelnek, hanem bármilyen tanítványukkal és különösen a gyermek tanítványaik szüleivel is könnyen megtalálják a hangot, példamutató pedagógusként viselkednek. Ugyanis ez garantálja vendégek elégedettségét és visszatérését.

Fotó: Bielik István
Egyre kevesebb síterep lesz, azok egyre drágábbak lesznek, egyre kevesebb ember engedheti meg magának, és így félő, hogy egyre kevesebben lesznek a síiskolákban is.
Erre is oda kell figyelni, benne is van a programomban, hogy rugalmasságra kell nevelnünk az oktatóinkat és az ügyfeleinket is. A tanítványokkal meg kell értetni, hogy arra a pár napra, amikor feljut a hegyekbe, érdemes egész évben készülni, mert minél több munkát tesz bele a felkészülésbe, annál nagyobb élmény lesz a síút. Külön jó lehetőség, ha a gyerekek a szezon minél nagyobb részében rendszeresen találkozhatnak az oktatójukkal. Sok műanyag tanpályás síiskola szervez sportoktatást, programokat a síelést kiegészítő sportokra, például kerékpározásra. És ezért fantasztikus például a síroller, mert azt a mozgást, ami a sífutáshoz kell, rengeteg helyen lehet gyakorolni addig is, amíg leesik a hó. Ez nem új találmány, a síroller külön szakág a hetvenes-nyolcvanas évek óta. Magyarországon is van néhány száz ember, aki űzi ezt a sportot.
Oktatjátok ezt is?
A Testnevelési Egyetemmel együttműködve idén indítottuk el az első oktatóképzést sífutás-síroller sportágban, egyben van a kettő. Sífutásra szabadiősport-oktató képzés nem volt korábban. Edzőképzés is csak régen, amikor versenysportként többen űzték ezt a szakágat.
Úgy hozta az élet, hogy a tanítványaid között volt paralimpikon és szervátültetett sportoló is. Ők a sérülést, illetve a transzplantációt követően kezdtek rendszeresen sportolni. Mi az, amiben más velük dolgoznod?
Ami a parasportolók, transzplantáltak és egyéb, megváltozott képességű emberek havas sportjának oktatását illeti, a fő célkitűzés ugyanaz, mint bármilyen más vendégoktatásban. Egyrészt, hogy biztonságban tartsuk a tanítványokat, másrészt, hogy élményt kapjanak, mert az tartja fenn a motivációt. Az edzésmunkában mindig van konkrét teljesítménynövelési cél is, ami fogyatékkal élők esetében nagyon specifikus tevékenységeket kíván, ez elsősorban az edzők feladata. A közös munka mindenesetre számunkra, oktatók számára is tartogat érdekes élményeket. Egy állóképességi élsportolót az edzője megalapozottan fanatizálhat. De oktatóként, olyanok esetében, akik számára ennek bármilyen egészségügyi kockázata lehet, nagyon észnél kell lenni. Én oktatóként is rettentően sokat tanultam ezekből az együttműködésekből mind Lőrincz Krisztával, mind a szervátültetettekkel, Berente Judittal, Heczendorfer Attilával, Zsíros Istvánnal. Egészen elképesztő, milyen erejű motiváció és életszeretet árad ezekből az emberekből. Egy átlagos tanítvány az elején természetesen sok mindentől félhet a hegyen. Mint említettem, oktatóként a fő feladatunk, hogy olyan környezetet teremtsünk, amelyben a tanítvány biztonságban érzi magát, és akkor el lehet kezdeni dolgozni. A fogyatékkal élő tanítványaimmal különösen figyelnem kell erre, mert rendszerint azonnal nyomni akarják ezerrel, úgy kell eléjük állni. Hiszen a cél megtalálni azt az egyensúlyt, amelynek révén a sportolás biztonságos, élménydús és fejlesztő hatású is.